A pénztrónus ledöntése 

Korábbi írásomban (Emberkamat) utaltam a pénz szerepének elkerülhetetlen megváltoztatására. Most részletesebben is kifejtem álláspontomat a pénz kulcsszerepéről az emberi szellem lezüllesztésében.

Olyan témáról van szó, mely indokolatlanul és infantilisan pironkodva szokott előkerülni, hiszen ez a téma mindenkit érint. Különösen ebben a mesterségesen gerjesztett válságőrületben, amely természetesen szintén a pénzhatalomról szól. Mikor valaki a pénz szerepéről és arról a követelő szükségről beszél, hogy a pénz legyen kevésbé meghatározó az emberek mindennapjaiban, akkor rögtön valamiféle „kommunistagyanús” agitációt, vagy egyesek szerinti, túlhaladott eszmék újraélesztését kell gyanítani. Nincs másról szó, mint arról, hogy a pénz már olyan démonná vált, melyet lassan a pénz „szakértői” is kezelhetetlennek tartanak. Ennek a paradox helyzetnek nincs megoldása a megszokott gondolkodásmódban. Addig, amíg a pénzre hárítjuk azokat a motiváló eszközöket, melyeknek alapeszmékként kéne rögzülnie az emberiség tudatában, addig nem változik meg a jelenlegi kilátástalan helyzet. Vagyis, ha nem volna pénz, nem volna válság sem.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Ezt a kérdést akkor tudjuk megnyugtatóan megválaszolni, és az általa előidézett problémát megoldani, ha megvizsgáljuk, valóban milyen szerepet szánnak ma a pénznek.

Ösztönző

A dogmák szerint, pénz nélkül megállna az élet. Senki sem dolgozna, mindenki várná, hogy a sült galamb egyenesen a kitátott szájába repüljön. Neki csak a rágásra, és a nyelésre kéne összpontosítania. Ezt a hazugságot azért sulykolják, mert a világ kóros fáradtság szindrómában szenved. Mely fáradtságot éppen a pénz szüntelen hajszolása okozza. Ezen közben semmi fontosra nem jut idő, és erre igen divatos dolog hivatkozni. Természetesen, nem holmi szóvirágról, hanem valóságos kortünetről és kórtünetről beszélek. A fogyasztói szellem, amiről később lesz szó, megkívánja a nagy mennyiségű és válogatás nélküli fogyasztást, miközben nagy súlyt helyez a látszólagos választási szabadságra. Nagyon jellemző a szellemi züllésre ez a többszörös tudatzavar. Valójában igen silány árut kell mindenkinek megvásárolnia, az olyannyira fontos pénz nevű „micsodával”. Érdekes, ami szintén későbbiekben bővebben lesz taglalva, a pénznek számokban kifejezett, de voltaképpen teljességgel irracionális, vagy még divatosabb szóval virtuális mivolta. Eme többszörös zavar a különféle számok egymás közötti aránya, minőségi jelző funkciója – volna, ha működne. Az ösztönző szerep tehát nagyon ingatag talajra épített légvár. Azokban az országokban, melyek un. „szegénynek” mondhatók, a szegénység nagyon látszólagos, és igen gyakran nem az anyagiakban való hiányt, hanem a szellemiekben megmutatkozó alkalmazkodásképtelenséget jelenti. Ezen igen gazdag országok, ahol fűtés nélkül, viszonylag kevés eszközzel egészséges, nyugodt perspektívát biztosíthatnának az ott lakóknak, jobban mondva az ott lakók maguknak…, a helyett mindenki teljes erőből elhiteti velük is, és a világ egyéb, sokkal kevésbé élhető vidékein, rengeteg energiát pazarló módon, mégis fényűzésben élő polgáraival, hogy a szegény országoknak pénzt kell adni. A mi kis, nem kevésbé zavarodott elméjű lakókkal evickélő országunknak is ezért kellett különféle hatalmi csoportosulásokhoz dörgölőznie, mert ott több a pénz. Pedig nem a pénz kevés sehol, hanem az ész, amely fedezetül szolgálhat(na) bármiféle pénz, vagy pénzhelyettesítő eszköz mögött. Korábban ezt a hivatalt a munkának szánták, holott a munka nem olyan dolog, amit úgy kéne kikényszeríteni, illetve megmagyarázni. A munka egyszerűen csak van. Ezt a tényt azért nem lehet mindenki számára alapvetésként felfogni, mert ott a pénz, amitől azt várják, hogy ezzel kényszerítsék a lusta emberiséget: Mars dolgozni!

 Értékmérő-értékteremtő

Ezt a mítoszt nem olyan nehéz szétfoszlatni, hiszen manapság minden fordítottan működik. A silány, haszontalan, sőt ártalmas eszközök, anyagok jóval több pénzt érnek a piacon, mint a hasznos, tartós termékek, megemlítve, hogy effélék már szinte nincsenek sehol. Különösen igaz ez az állítás az emberiség közös és elidegeníthetetlen részére, a szellemi-kulturális kincsekre. A művészeti alkotások igen kis hányada jelent nagy értéket pénzben is kifejezve, de csak azért, hogy a művészeteket, vagy alkotásokat, vagy az alkotókat magukat, a háttérben mozgó, a hasznot bezsebelő élősködők sokszor indokolatlanul és érdemtelenül túl nagyra értékeljék. Ez az ördögi kör játékfigurákként cibálja reflektorfénybe, és taszítja a sötét ismeretlenségbe azokat, akik már lefutották a maguk köreit mások érdekeiért. Hasonlóként azokhoz az agarakhoz, melyek a műnyulakat hajkurásszák eszelősen a végkimerülésig. Csak esetünkben a nyúlbáb helyett a pénzbankók lobogtatása viszi előre a rendszert. Csak csodálni lehet, hogy eközben az emberi tehetség is kap kevéske szerepet. Az, amiről szintén már nem illik beszélni a szellem vonatkozásában, hogy tudniillik, a szellemnek emelkednie kéne, és éppen a művészi alkotások hatására, mindenkinek elkerüli a figyelmét.

Gazdaságélénkítő-rendszerfenntartó szerep

Ez a mítosz a civilizációs rendszer alapeszméje volna, ha működne. Jó tudni, hogy világunkban az éleslátás olyan áttörhetetlen akadályokba ütközik, mint a fogalmak többszörösen fordított értelme. Ez a változó és önmagában is ellentmondásos szindróma kevés területét jellemzi annyira az emberi életnek, mint épp a címben foglaltakét. A fogalmak sajátos zagyva egyvelegének, legfőbb szándéka éppen az, hogy senki se legyen tisztában vele. Ha valami érthető és olyan egyszerű, hogy a falu végén lakó ős öreg anyóka is azonnal felfogja, akkor sürgős változtatásra szorul. Része ez annak az állandó „zavaróadásnak” mely az éppen hivatalban lévők részéről ömlik a gyanútlan polgárokra. A gazdaság maga is olyan fogalom, melyet azért találtak ki, hogy megindokolják a rendszert magát. A gazdaság titokban a gazdagság fogalmával szeretne rokonságba kerülni, és a hatalom részeseinek jut is belőle bőven. Azonban az az idea, hogy a gazdaság az embereket kell, hogy szolgálja, csúfosan megbukik, mint mindig is, csak legfeljebb nem volt annyira nyilvánvaló, mint most. A gazdaság és közösség, látszólag közel álló két fogalom, de szerencsére már kiművelt bennünket a korábbi évek keserű tapasztalata, és a remélt jobb világban való csalatkozás, már nem helyezzük őket közös nevező fölé. Mindkét fogalmunk elavult, prostituálódott, kihasználódott, lejárt, mint a be nem váltott zálogcédula.

Nem megyek bele olyan fölösleges elemzésekbe, hogy mi lenne a gazdasággal, ha több volna a pénz, mivel soha nem volt elég pénz a gazdaságra. A gazdaság fő jellemvonása éppen az, hogy nem gazdaságos, vagyis pazarló, harácsoló, kizsákmányoló, csaló, mohó, féktelen, bűnöző. És még sorolhatnám a hasonló jelzőket. Ezt csak azért nem teszem, mert a fogyasztó egyik jól látható tulajdonsága, hogy beteg és könnyen felmegy a vérnyomása.

Rendszerfenntartó szerep

Még annyira sem igaz. A rendszert az erőszak és a gonoszság tartja fenn, legfőbb eszközével, a hazugsággal. Csupán ezt az egy tényezőt kéne igazmondásra cserélni, máris összeomlana minden, amit ma civilizációnak nevezünk. És ennek fő oka éppen a gazdaság-pénz-hazugság triumvirátus.

Igazságosztó szerep

Ha valami, akkor ez az, ami megmutatja a pénz valóságos, rücskös, undok pofáját. Sokan, akik magukat értékesebbnek, fontosabbnak, szebbnek, egészségesebbnek, felülmúlhatatlanabbnak stb. tartják, éppen ama tulajdonságuk, vagy helyiértékük miatt, ami a pénzhez jutásban való ügyességük, szerencséjük, hogy ne mondjam, enyhén szólva: huncutságuk, de durvábban: rámenősségük, még durvábban: gátlástalanságuk, legdurvábban: erkölcstelenségük, mások legázolásához való képességük gazdaggá tett, vagyis sok pénzhez juttatott, azt hiszik, hogy mindeme gusztustalan mivoltukat széppé és elfogadhatóvá teszik azáltal, hogy pár garast odavetnek a szegényeknek. Mondhatni: jótékonykodnak az élhetetlenek számára. Pedig ez a gesztus is saját reklámuk, és további gyarapodásuk szolgálatában áll. Kevesen, akik szinte elvesznek közöttük, tényleg megelégszenek annyival, ami minden emberi halandónak jár. Annak ellenére, hogy az a képesség, vagy az a kivételes szituáció, hogy tudnának, ha akarnának szinte korlátlanul pénzt és egyéb talmi kincset birtokolni, mégsem élnek a lehetőséggel. A mi vidékünkön újabban az számít mérvadónak, akinek jó pár milliárdra rúg a vagyona, mivel a rájuk voksolók abban bízhatnak, hogy részesülnek eme bizonytalanul szerzett javakból. Mi ez, ha nem az erkölcstelenség leghivatottabb próféta szózata?

A pénzt eddig nem láttam igazságos szerepben, még ha véletlenül azok is hozzájutnak, akik jóra és jól használják. Sajnos a pénzdémon minden tevékenységet megront, mivel létrejötte nem volt más okból, mint a kevés jó, és igaz érték megsemmisítésének okából. Az, hogy eleinte nem volt mindenki számára világos, még nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban hivatalos rangra ne emelkedett volna az emberek megkülönböztetése, és mindenre való felhasználhatósága.

Nem hiszem, hogy a pénz által devalválódott értékeket külön kéne felsorolnom, hiszen elég a hiányukra gondolni, és ehhez csupán lelkünk mélyére kell néznünk.

Ezért is elérkezett az idő a démon kiűzetésére az általa kreált hamis paradicsomból.

Fogyasztani!

A munka kényszere mellé ott kell, hogy álljon a fogyasztás kényszere, hisz a sokszor felesleges, káros, sőt beteges célú munka ellenértékét gyorsan fel kell élni. A munka által megtermelt javakról nem is beszélve. A fogyasztás a világ leghitelesebb szájából elhangzott szózatban képes fenntartani a gazdaságot, vagyis a rendszert, vagyis azt, aminek sem értelme, sem létjogosultsága nincs abból a szempontból, ami az emberi lény szerint fontos lenne. Eközben kimondhatatlanul sok szemét keletkezik. Ez a tény önmagában is elég ellenérv lenne a fogyasztásmítosz ellehetetlenítésére, mégsem történik semmi ennek megoldására. A felszínen való maszatolásról most ne beszéljünk! Az, hogy pár kereskedő papírszatyrokat pénzért árul, miközben az árucikkek tömege csomagolásban és tartalomban merő szemét. Az egyetlen reménykeltő jel a komposztládák, vagy a komposztálás technikájának a köztudatba való lassú bevitele. Ez ugyanis olyan anyagokat tud termőfölddé tenni, amelyek eredetileg is a termőföldben teremtek. Csak akkor hiszem el a különféle „természetvédelmi” hivatalok szólamait, ha az összes emberi tevékenység olyan organikus anyagokat és eszközöket alkot, melyek visszakerülve a természetbe újból egészséges és élő közeget hoznak létre. És ez nem utópia, hanem technikailag nagyon is kivitelezhető, de a pénz… által kellően meg nem támogatott ábránd csupán. Nos, már ez is elég volna ahhoz, hogy a pénz aranytrónusát leromboljuk, beolvasszuk. Magát a fémet pedig csakis arra használjuk és annyit, amire, és amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nagyon vékony földfelszínt ne tegyük pusztasággá. Ezt akár más fémekre is vonatkoztathatjuk.

Ha a fogyasztás csak a szükséges eszközökre és javakra, az élet fenntartásának magas szintű biztosítására korlátozódna, akkor nem pár tucatmilliárdnyi ember, hanem akár 100 milliárd is békében, jólétben, egészségben, ami a legfőbb jó, és ráadásul emelkedett szellemben, az Univerzum áldására és áldásával élhetne ezen a kicsiny bolygón. De mielőtt ostoba fantasztának neveznének, a pénz kiiktatásával könnyen lehet, hogy ezt a mumust, amivel mindenkit riogatnak, nevesül a túlnépesedés mumusát se kéne, és lehetne felhasználni, mert az értelem korlátozza önmagát.  Csak az esztelenség nem ismer korlátokat.

A láthatatlan, anyagtalan pénz

Ez az egyik olyan találmány az emberiség történetében (nem fejlődéstörténetében), ami teljességgel irracionális és anyagtalan, mégis valóságként bánunk vele. Akár egymást is elemésztenénk érte. Meg is teszi az ember akár saját kezével, akár közvetett eszközökkel. Azok az erők, amelyek az emberben a pénz hatására ébrednek olyan démoni hatalmakat szolgálnak, melyek semmilyen vallás tanaiban nincsenek leírva. Jóllehet gonosz alatt valamiféle valós személyt, a jótevővel szemben létező ellenpontot értenek, ritkán merik ezt a pénz köntösébe öltöztetni. Mi sem mutatja jobban ezen szellemiségek furcsa szerepét, melyről még annyira sem illik beszélni, mint a főcímben jelzett démon szerepéről. Végül azt kell gondolnunk, hogy a pénz nem szolgálja a jót, és amit szolgál, nem jól szolgálja. Talán ez szerencsénk is, mert azt a szörnyeteget, amelyet a pénz kihoz az emberekből, néhányan se volnának képesek megfékezni. Az a tény, hogy ritka kivételek esetében a pénz hiánya, vagy szándékos mellőzése olyan erős építő hatást gyakorolhat az emberi lélekre, mutatja, hogy a civilizáció egyetlen eresztéke sem tart ki a legvégsőkig. Tehát elszigetelt esetekben már sikerült szinte a semmiből olyan értékeket teremteni, és erre a teremtés szó valóban helytálló, amely értékek a jövő szellemi bázisát alkothatják. Ez is olyan adalék, ami azt példázza, hogy a pénz nem feltétele a jó létrehozásának.

A pénz anyagtalansága nem volt annyira nyilvánvaló a közelmúltig. A fogyasztás és fejlődésmítosz gerjesztette irreális vágyak és a követhetetlen pénzmozgások, szükségessé tették, illetve ennek ellenkezőjeként, lehetővé is tették a pénz számokban kifejezett, és anyagban szimbolizált irreális valóságának (?) leegyszerűsítését, magára a számszerűségére. Azzal a hamis állítással megtámogatva, hogy ezáltal a pénzünk nagyobb biztonságban lesz. Erre rácáfolva még soha sem volt a pénz ekkora bizonytalanságban mióta a pénz virtuális mivolta ennyire valósággá nem vált. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem képzavarról van szó, hanem annak szemléltetéséről, mennyire képtelen és követhetetlen a pénz fogalma, értelme, szerepe, sőt szükségességének indoklásai.

Talán elég ennyi is ahhoz, hogy rátérhessünk magára a trónfosztásra.

Ugyebár a sok hazugság egyike, hogy a pénzt meg kell védeni, hogy azokat is meg kell védeni, akik a pénzt birtokolják, hogy végül azért kell szervezkedni, és erőszakrendszereket, eszközöket felhalmozni és fenntartani, hogy védjünk valamit, amit meg se tudunk rendesen magyarázni, és végül senki sem ért igazán.

Erre szeretném magamat idézni, mikor olyan témával találkozom, mely pillanatnyi észbeli kapacitásomat meghaladja:

Nem értem, de meg tudom magyarázni.

Sokan, sok helyen, sokszor, nálam sokkal értelmesebbek, hivatottabbak, hitelesebbek elmondták, hogy mennyire rossz, felesleges, pazarló, állati, gonosz, stb az a mód, ahogyan a fentebb körülírt és érthetetlen, megmagyarázhatatlan valamit, a pénzt olyasvalamire költik, amivel embereket lehet, sőt kötelező ölni, a természetet lerombolni, összeszennyezni, gyűlöletet, bosszút gerjeszteni, pestist és döghalált hozni az emberiségre, mint a háborúnak nevezett, de valójában a hatalom, és az elnyomás eszközéül nemzetközi összeesküvésben gyakorolt borzalmat megvalósítani. Nevezzük a továbbiakban a pénzt javaknak, mint rég. Az összes létrehozott javaknak igen nagy hányadát fordítják ma erre a szörnyűségre. És mindezt azzal a maszlaggal körítve adják be az embereknek, hogy, ha te nem véded meg magadat, akkor majd téged fognak elpusztítani. Ne nevessenek ki, de mindezt csak azért tudják az emberek nagy részével elhitetni, mert a pénzdémon hatalmában állnak. A fejlődés oktalan és nem létező ábrándját ráhúzzák mindenre, amit el akarnak érni, és ennek megtagadását főbenjáró bűnként felhasználhatják emberek fizikai megsemmisítésére. Aki a fejlődés akadályában áll, azt el kell tiporni! Miközben a fejlődés, mint rákos daganat, magát a bolygót fenyegeti. Itt már nem is említem az Embert; amíg nem éri el ezt a szintet, nem vehetjük számításba. Szóval, ahogyan a pénz szép lassan, de biztosan eltűnik az emberek életéből, motiváló erőiből, értékrendjéből, felesleges küzdelmeiből, szükségtelen, és gonosz erőszaktételeiből, megfosztva azokat üzemanyaguktól, mint Hamvas mondta a „kenyőcstől”, egyszeriben előtérbe kerülhetnek végre az ember mindig is meglévő jó tulajdonságai. Első helyen nem is a becsületet, hanem a kreativitást említem. A művészit és a mindennapit, ami az emberi világot a természettel összhangba hozza. Csakis ez a kreativitás az, ami építő legalább is anyagi szinten, miközben lelki-szellemi szinten a mindenre kiterjedő művészi hajlam kerülhet előtérbe általa. Az a ma hiányzó és rosszra használt, elkurvult művészvilág végre az embert és a természetet egyszerre szolgálhatná. Nem függne a napi árfolyamoktól, a divatoktól, sem pedig a barátságoktól, összeköttetésektől, hatalmi tervektől, hanem betöltené alapvető hivatását, mely az ember felemelését jelenti. Egyszeriben lehetne szeretni azt, amit az ember létrehoz, mert az épületek nem hatalmi szimbólumok, vagy a férfiasság furcsa torz vetületei, hanem olyan alkotások, amelyek méltók minden korok embereihez. Ugyancsak megvalósítva azt az eszményt, hogy organikusak legyenek. Az egyik legszörnyűbb hatása az emberi tevékenységeknek, amit emberi lábnyomnak, vagy egyszerűen az ember által jogosan, vagy jogtalanul elfoglalt természetnek értünk, az utak mértéktelen elszaporodása. Az oktalan és összevissza rohangálás, és ugyanilyen oktalan pusztulás szinte eltörölhetetlen emlékművei. Az építmények is ebbe a körbe tartoznak, mivel a csapadékot nem a természetes módon, hanem robbanásszerűen és szennyezett formában juttatják vissza a természetbe. A csapadék éltető szerepe ezután rombolássá válik, mint minden, amit az ember keze érint, és önmaga ellen fordít. Könnyű érv ezután a folyókat és a globális felmelegedést okolni a szörnyű pusztításért.

Vajon a javaknak micsoda hányada megy veszendőbe a fogyasztói mókuskerék, és az összes fölösleges mozgás által? És ez még hagyján, de a szennyezés egyik rendíthetetlen bázisa éppen az úthálózat létrehozása, használata. Ezt a ma embere járandóságának, jussának, jogos elvárásnak tekinti, és ezzel szavazatokat lehet szerezni. De hova és minek ez a nagy sietség? Ha ez kérdés, akkor nézzenek körül és megláthatják, hogy hova jutottunk.

Hogyan valósítsuk meg a pénz kiiktatását az emberi életből? 

Ezt is sokan megpróbálták addig a pillanatig, ami a közelmúlt napjait figyelve itt van az ablak alatt. Szóval beszélgettünk arról milyen rossz is a pénz, meg a megélhetésben betöltött szerepéről ésatöbbi, amit fentebb taglaltam. De sohasem beszéltünk arról, mi lenne nélküle. Pedig feleim, higgyétek el: Semmi. Vagyis inkább valami. Mert ami most van, az a merő kosz és ostobasághalmaz, ez a semmi, és csakis az a valami, amihez nem kell pénz.

Adva van egy ország. Amíg adva van…Abban ugyebár polgároknak nevezett alattvalók élnek. Úgy ahogy, addig ameddig. Mi élteti őket jobban, mint most? Mi van, ha hideg van? Köszönöm, csak megfagyunk. Mi van, ha éheznek? Ha nincs pénzük, éhen vesznek. Miért? Nincsen földjük? Ha a puszta beton a hazájuk, akkor nincs mit tenni. Van még egy csomó hátralékuk az uzsorakamatból, azt nem lehet megenni. A virtuális izé, ami nincs, nem hoz több banánt külhonból. De nem is rohangálunk összevissza, telebüdösítve kicsiny honunkat, hanem szépen összebújunk, és elővesszük, amink maradt, és mindig is volt: a józan eszünket. Egy darabig megleszünk, így egymást melegítve. Jut időnk megint egymásra, sőt magunkra is, minő önzés!? Mivel nem eszünk olyasmit, ami nem ehető, egyre egészségesebbek leszünk. Egyre erősebbek, magabiztosabbak, vidámabbak, optimistábbak, a helyett, amik ma vagyunk. Egyre jobban fogjuk egymást és a minket egyre jobban fenntartó és gondozó természetet tisztelni. Megtanuljuk, hogyan éljünk meg a semmiből, vagyis a mindenből, amit eddig semminek tekintettünk és kizsákmányoltunk. Felépíthetjük azt a valóságos világot, ami csak a mi kezünk által tud létezni. Úgy fogunk egymástól függni, mint ág a gyökerétől. Egyszer talán

gyümölcsöt is hoz ez a mesebeli fa, ami az Édenben fog nőni. Hiszen újból Hamvast szabadon idézve, vagy inkább Hamvas szellemében: „Az ember legfőbb dolga az Éden újrateremtése.” Ennek a fának a gyümölcse most már az a tudás lesz, ami az embert és a természetet egyaránt fogja szolgálni. Nem lesz semmi, ami ezt az egyetlen megszentelt függőséget megtörje.

Testvéreim jöjjetek, járuljunk a detronizáláshoz!