Nemzeti zöld

Ez esetben tényleg politikai nyilatkozatot teszek, vagy – amit akartok! Szeretnék valamit megérteni, és valamiben állást foglalni. Mi az, hogy környezetvédelem?

Ebben az országban születtem, ezért az országért dolgozom, ezért is aggódom. Családom van; két fiam, és egy vízi erőműben éltem kb. 5 éves koromtól kb. 20 éves koromig. Születésem óta a szabad természet vesz körül, és kezdetben én voltam a „nagy vadász-halász”, éjjel-nappal vadász-horgász kalandokat olvastam, és, ha csak tehettem, az erdőben, meg a vizek partján voltam. Azonnal a dolgok okai keltették fel az érdeklődésemet, és bármit is tettem, mindig elgondolkodtam rajta: „Ez az én tényleges szerepem, vagy talán mást is kéne tennem?” A horgászat vált szenvedélyemmé, de azt is a legkifinomultabb módon akartam művelni. Ez úton jutottam el a műlegyezéshez, majd a C&R (Fogd meg, ereszd el!) módszerhez. Ez sem elégített ki, csak egy darabig, de erről külön, máshol, később.

Nekem a természet nem kikapcsolódás, nem szórakozás, hanem figyelem, tanulás, megértés, és tett. Mikor megértek valamit, akkor rögtön arra is rájövök, hogy sokan mennyire nem érdeklődnek a természet iránt, csak besorolják a többi látnivaló, élményszerző szórakozás közé. Ahol viszont gátja a „fejlődésnek”, ott csupán „…térkép e  táj…”, vagyis egy kis rész a tervrajzon. Azután jöhetnek a nehéz munkagépek. Azt az egyszerű kifejezést, hogy „Magyarországi természetvédelem” értelmetlennek és értelmezhetetlennek tartom. Mi az, hogy környezetvédelem? A környezetet hogy kell érteni? Megyek, mendegélek, és a tőlem 5 m (vagy bármekkora) sugarú körben van a környezetem? Vagy a környezetem a cipőm nyoma melletti pár cm? Azt már tudom, hogy a „ökológiai lábnyom” mit jelent, de fogadok, hogy sok tervező, politikus nem tudja, vagy csak nem akar róla tudomást venni. Azért történhet meg, hogy kényük-kedvük szerint túrják a talajt markolókkal, oda se figyelnek, hogy ott fák vagy egy patak van. Miután elvégezték a munkát, jön valaki más, és megtervezi, hogyan „rehabilitálják” a már tönkretett tájat, erdőt, vizes élőhelyet stb. Ez a tevékenység oktalan, de szükséges, legalább valami nevet adnak annak a helyzetnek, ami előtte volt, azért kell „rehabilitálni” újra élővé tenni. De ez nem megy olyan gyorsan, mint ahogyan a munkagép dolgozott. Az sem számít, hogy a fű elég hamar kinő a helyén, mert a talajban rengeteg mag csak arra vár, hogy kihajtson és felébredjen Csipkerózsika álmából. A többi, létfontosságú elem, amit szintén elpusztított a gép, sokkal hosszabb idő alatt állítható helyre. Az a hely, az a környezet, már nem lesz ugyanaz. Már csak rosszabb lehet, mint, ami előtte volt. Ezt azért tudom, mert, mikor a jelenlegi kis kertünk, környezetünk a szemünkben „kopár” volt, akkor egy természet által lakott, élő területet láttunk. Ekkor jöttünk mi, és kiirtottuk azokat a növényeket (részben), melyek nekünk utunkban voltak, és ültettünk fákat, amiket faiskolákból vásároltunk, és eddig egészen máshol voltak. Próbáltuk rákényszeríteni ezekre a növényekre, hogy elviseljék a mi általunk elképzelt helyet, viszonyokat. Már ez az igyekezet elhibázott volt. Semmi sem volt eredeti, csak a kökénybokrok, a galagonya, az elvadult sem fű, sem fa bokrok, a vadkörtefák, és a dús, tömött aljnövényzet. Vegyesen laktak együtt „elkalandozott” kultúrnövények, dísznövények, és eredetileg, vagy inkább a múlt nagy kataklizmáit, emberi pusztításait túlélt, arra alkalmazkodott vadnövények. Azok a növények éltek itt, amelyek ezt a talajt, a köves, szinte semmi táperőt nem nyújtó helyet kedvelték. Nem voltak hatalmasak, legfeljebb az akác, vagy ecetfa példányok. Látszott, hogy erős, szívós, de küzdő növények, amelyek nem láttak könnyű, vidám napokat. Az általunk betelepített fák, és a minden évben próbált „konyhakerti zöldek”, csak igen nagy erőfeszítés árán tudnak olyan termést hozni, mely kielégítő számunkra. Ehhez tudni kell, hogy itt nincs vegyszerhasználat, legfeljebb fahamu, iszap, esővíz. A kert, a környezetünk, csak akkor fog egyensúlyba kerülni, ha azt a megfelelő időt és munkát ráfordítjuk, ami ahhoz, kell, hogy a mi igényeinket is kielégítse. Ehhez még nagyon sokat kell tanulnunk, és ráadásul a Földnek sem szabad gyorsabb ütemben pusztulni!

Újra: Mi az, hogy környezetvédelem? Annak a környezetnek a védelme valakitől, amit nem is határoztak meg, vagy nem tisztelnek (?), vagy a környezet önnön védelme másoktól, mondjuk tőlünk?  Tehát a környezet próbálja magát védeni az embertől és más károkozóktól. Mi is csak egy vagyunk a környezet ellen támadó Nap, Szél, Víz (stb.) urak közül. Mi legalább is magunkat ebben a körben úrnak, sőt istennek tartjuk, hiszen bármikor elpusztíthatjuk az életet, csak meg kell indokolni – utólag.

Nem feledjük, hogy a környezet, a természet dinamikus rendszer, de ez a dinamizmus a természeti alkotóelemek egymással való találkozásai, interakciói révén létezik. Az ember ezt a dinamizmust nem tiszteli, sőt küzd ellene. Saját bajaink nagy része ebből a hibás szemléletből fakad!

Tehát: ha megértenénk, és másként néznénk a természetre, mármint úgy, ahogy magunkat látjuk egy tiszta víztükörben, ezzel önmagunkat is beleképzelnénk ebbe a nagy, kiszámíthatatlan, megközelíthetetlen, alig érthető, sérülékeny rendszerbe, talán nekünk is fájna, ha bármi módon megbontanánk az egységét. Ezen azonban már túl vagyunk. Lassanként mát nem a „megbontásról”, hanem az elveszett egységről, eltűnt harmóniáról beszélhetünk. Nincs egy négyzetcentméternyi terület sehol a világon, ami olyan volna, ahova nem ér el az emberi beavatkozás. Ha fizikailag, jobban mondva, személyes, emberi jelenléttel, érintéssel nem, akkor a mindennapi tevékenységünk nyomaival eljutunk bárhova, attól a ponttól, ahol éppen vagyunk. Ha ki se lépünk házunk, kertünk, lakóhelyünk közvetlen környezetéből, akkor is hatással vagyunk az Amazonas pusztulására, vagy megóvására, az óceánok szennyezésére, vagy újra éledésére, és még a Marianna árokban élő, eddig fel sem fedezett élőlények sorsára is.

Ahhoz, hogy kicsit mélyebben belegondoljunk abba, mennyire felelősek vagyunk mindenért a Földön (ténylegesen mindenért: földrengés, szökőár, ózonpajzs, Co2, vegyi szennyezés /hajjaj/, korai csecsemőhalál, rák, terrorizmus, túlnépesedés….), tehát, mi a kis civil, „ártatlanok” minden egyes nap a Föld élővilágának teljes és végleges megszűnését segítjük elő, vagy éppenséggel ezt akarjuk elkerülni. De bármit is teszünk, azt tudatosan tesszük. Legfeljebb utóbb mentségeket hozunk fel miatta, vagy úgy teszünk, mintha semmi közünk nem volna hozzá. A „tudatos polgár” és a többi szintén értelmetlen szlogen, amivel saját felelőtlenségünket leplezzük, nem, hogy használna, hanem arra jó, hogy beálljunk egy előre gyártott sorba, egy sablonba, ahol más mondja meg, mit tegyünk. A tudatosság a szememben azt jelenti, hogy egyetlen pillanatra se feledjük, ki vagyunk és mi a dolgunk.

Ahogyan egy hal, egy szarvas, egy sas, egy molekula hidrogén, vagy egy sejt is tudja (!), hogy mi a dolga. Csak mi nem tudjuk!

Ezért mondom, hogy nem a környezetet kell védeni, hanem az értelmet!

Az értelmet fel kell építeni, sokat kell figyelni a természetet, mert még nyomokban az mutat némi értelmet (logosz) amiből tanulhatunk. A tanulás egyébként kulcsszó, mert semmi sincs, amit nem úgy kell néznünk, hogy ismeretlen, és tanulnunk kell róla. Mikor azt mondjuk: „Ezt én már tudom!” Akkor sejthetjük legfeljebb, de tudni csak akkor fogjuk, ha teljesen azzá válunk, átlényegülünk: ha akarjuk, halak vagyunk a rohanó folyóban, vagy sasok, melyek a prédájukat lesik, vagy kis amőba, ami éppen az anyagcseréjét végzi. Soha nem gondolhatjuk, hihetjük, hogy mi „színészek, sportolók, politikusok, orvosok, katonák, balett táncosok, pilóták, bányászok stb. vagyunk. Ezek csak szerepeink, de nem azonosak velünk. Küldetésünk az Éden újrateremtése. A mi lényünk legbelül a Földbolygó szülötte, szolgálója, figyelője, gondozója, védője, és csak igen kis részben haszonélvezője. .

Jelenleg, ez az utóbbi, amiben leledzünk, jogtalanul, mértéktelenül, érdemtelenül. Ez arra szolgál, hogy a többi feladatunkat, ami ránk vár, születésünk óta, letagadhassuk, megvethessük, lehazudhassuk.

Mi az, hogy „környezetvédelmi ombudsman? – még leírni se könnyű, hát még felfogni. Egy ember (vagy hivatal) képes olyat tenni, vagy megakadályozni, ami már megtörtént? Legfeljebb elismerheti, hogy ez és ez történt, ebből ez és ez fog következni. De megakadályozni?

Kérem tisztelettel, amióta a demokráciát kitalálták, mindig úgy történnek a dolgok, hogy pár ember, vagy akár egy, elgondol valamit, vagy akar valamit, vagy éppen szeszélye arra viszi, és azután a többi vagy elfogadja, vagy tiltakozik, de mire a dolog már megtörtént, csak örülni, vagy szidni tudja, mást nem tehet.

Ha születik egy terv, hiába derül ki közben (mindennapi, mai történet), hogy mégse így kellett volna, ha kutya kovászba kakál, akkor is a terv szerint fogják megcsinálni… Így van, vagy nem?

Ez a demokrácia. Sutyiban kitervelünk valamit, azután „vitára bocsátjuk”, és a végén úgy csináljuk meg, ahogyan eredetileg akartuk, vagy sehogy, mert az is lehet. Ez akkor következik be, ha még időben kiderül, hogy a kitalálójának se éri meg, vagy az egész csak politikai petárda volt…

Csak egy kiragadott példa: évekkel ezelőtt eljutott hozzám egy információ, ami „az érintetteknek ki lett hirdetve”, csak úgy mellesleg én is az voltam, csak borítékolták, mit akarok mondani, ami nem illett a „koncepcióba”. Történetesen az ő koncepciójuk, már nem az volt, amit megvitattunk (vagy sem). Az csak az utóbbi években derült ki, hogy amit nekünk hazudtak, ami lesz, ami lehet, és aminek kell lenni, annak nyoma sincs, csak úgy történik mindig, ahogyan 30. 50, 60 éve is történik. Semmi változtatás. Ez pedig keményen a természet rombolásáról szólt, vagy inkább arról, hogy most már inkább helyre kéne állítani, amit az elődök vagy éppen azok, akik a megbeszélést rendezték..  elrontottak.. Felszólaltam, a végén meg is dicsértek, de semmi nem történt az ügyben, amiben én véleményt mondtam. Nem számít, hogy én voltam, csak az, hogy az általam tett felszólalás összhangban volt az eredetileg meghirdetett elvekkel.

Gyermekkoromban, a háború után, a nagy zűrzavarban, valamilyen „természetelvű” környezetvédelem volt, vagy inkább „lappangó környezetvédelem”. Mindenki próbált megélni és minél kevesebbet ártani. Még friss volt a pusztítás traumája, és valahogyan az emberek megbékéltek azzal, hogy elég volt a szenvedés, most már vigyázni kell magunkra, és arra is kell gondolnunk, mi lesz holnap. Nem voltak káros vegyszerek, a hulladék java része a földbe került vissza, mint trágya. (Most az átlagemberről, nem a külföldi megszállókról beszélek!)

Ezt azóta elfelejtettük. Semmi sem számít, csak az, hogy mi van ma, vagy inkább mi van ebben a pillanatban. Ezzel már elértük a vadak szintjét, mert ők is csak a következő lépésre, a következő lélegzetvételre gondolnak, vagy csak éreznek vele kapcsolatban. Ezzel nem is volna baj, ha csupaszon, rejtőzködve, vagy menekülve, mi is egy lennénk a többi küzdő élőlény közül. Erre hivatkozunk is, és el is játsszuk, hogy az „élet küzdelem”. Szépen hangzik. De, mikor lelövünk egy vadat, akkor kiderül, hogy a vad, legfeljebb fel tud öklelni, vagy szét tud tépni, nekünk viszont egy kifinomult, tévedhetetlen technikai eszközünk van, amivel távolról könnyedén, az ujjunk egy rövid mozdulatával meg tudjuk ölni, úgy hogy az a vad meg sem lát minket, fel sem tud készülni a menekülésre. Egyszerűen fogalmazva: nem azonosak a lehetőségeink. Nem vagyunk partnerek ebben a véres játszmában. Ez az idegen szó is alkalmas volna arra, hogy megvilágítsuk a helyzetet. Mi sem vagyunk jogosultabbak az életre, mint az a vad, vagy baktérium, vagy bármilyen élőlény. Mikor pusztítunk, csak magunkra gondolunk (ahogyan a vad is teszi), viszont a vad nem képes úgy hatalmat gyakorolni felettünk, mint mi őfelette.

Abban a pillanatban, mikor az ember átélte, ahogy egy hatalmas, őt bármikor könnyedén elpusztítani képes állatot ravaszsággal, saját maga által készített eszközzel képes megölni, elindult egy olyan, szinte visszafordíthatatlan úton, melynek a jelenlegi pontján álló ember már egyetlen önmaga felé irányuló negatív gondolatot se indít el ilyenkor, legfeljebb azt a számomra igen rosszul hangzó, cinikus és némileg önigazoló mondatot nyögi ki: „Köszönöm, hogy felkínálta magát nekem…” Még azt is szokták mondani az erről készült filmekben, hogy „Ez az ölés leghumánusabb módja…” Hát erről szó sincs. Ezt az is tudja, aki ezeket az igen fals mondatokat előadja. Most itt leírhatom a felvilágosító  mondatokat, gondolatban át is élheti valaki, de ez semmit nem fog változtatni azon, amit számtalan nemzedék óta szajkóznak ebben az esetben. És ami szintén nem jelent semmit, vagy amit jelent, az igen rossz az emberre nézve. A továbbiakban, minden élőlény szintén csak prédaként vagy akadályként, vagy „szükséges kockázatként”, esetleg „leírható veszteségként”, vagy ami a legrosszabb: élő anyagként kerül szóba. Ha viszont az a terület, élőhely, élőközösség is felemlítődik, amiben az az állat élt, ez már annyira távoli és figyelemre sem érdemes, hogy senki, vagy csak alig néhány ember tudja felfogni, hogy az élőlénnyel együtt azt a világot, részt is védeni kell, amiben az a lény él. Ehhez azonban ismerni kell annak az állatnak, növénynek, geológiai alakulatnak, gyűjtő nevén természeti egységnek a tulajdonságait, igényeit, tűrőképességét és még ezernyi más aspektusát, amit egy mai átlagember fel sem tud fogni. Lehet beszélni a természet szépségéről, a harmóniáról, az égitestekről, az időjárásról, és mindenféle jelenségről úgy, hogy mi kívülállók vagyunk, vagy úgy is lehet, hogy a bőrünkön érzékeljük, mi sem vagyunk különbek, legfeljebb nekünk van lehetőségünk valamit az eredeti helyére tenni, miután megtanultuk, mi az.

Akár itt be is fejeződhetne az írás, mint egy pusztába kiáltott üzenet, vagy sóhaj, de egyáltalán nem erről van szó. A gondolatok inspirálója az a gyakorlat, az a hamis, meggondolatlan kijelentés, hogy „a természetvédő, a zöld, egy liberális, baloldali figura, aki csak azért rázza a rongyot, hogy bizonyos, a természet iránt aggódó rétegeket megnyerjen magának. Egyúttal nem szereti a hazáját, idegen érdekeket szolgál. A „fejlődésnek” szándékosan vet gátat, a „nép ellensége”

Hát igen. Akik ilyenek, azok sem nem környezetvédők, sem nem természetvédők, sem semmi más. Azok csak előnyt akarnak kovácsolni valamiből, ami az embereket a lelkük mélyén foglalkoztatja. Ezzel a felelősséget, ami mindenkit egyaránt terhel, átruházzák azokra, akik szószólói, de nem tevőleges védői, vagy építői a földi létnek. Ha építés, akkor már város, utak, hidak, ami szép és fontos feladat, ha az ember nem akar tudomást venni a kötelességéről. A természet lassanként már csak videótéma, fotóakció, lehetőség valamivel, valahol pénzt, hírnevet, előnyt szerezni. Valami, mint a szép női test, amivel bármit el lehet adni, haszonra lehet szert tenni. Valami, ami már nincs, ami már csak, mint illúzió, úgy létezik: a múltból ide varázsolt emlék, nem valódi, megrendezett, kiragadott, retusált. Üzenete van, de az üzenetet nem fogadja senki. Semmi sincs, ami nem eladó, ami nem lecserélhető, eldobható.

Ismerek azonban olyanokat, akik úgy járják az erdőt, hegyeket, vízpartokat, hogy számukra ez az élet egyetlen elfogadható formája. A természetben érezni azt a még mindig hatalmas, vibráló erőt, ami mindenkinél ott van, de elnyomják a civilizációs szellemi-tárgyi hulladékok. Minden fontosabb, mint megélni az egyetlen létezést. A hideget, a tűző napot, a borzongató szellőt, a zuhogó esőt, a vihart, veszélyt, boldogságot, soha nem ismétlődő, mégis ismerős érzéseket. A szobában, gondolataink nem keringenek úgy, hogy megnyugvást, békét hozzanak, de kint a szabadban, megnyílik a tér, és fáradtan, csapzottan, egy fa alatt vagy sziklának támaszkodva, minden porcikánkkal egybeolvadunk a mindenséggel. Ez az élet. A házban, az emberek körében egy meleg tűzhely körül, csak akkor vagyunk képesek pihenni, és feloldódni, ha volt valami, amivel a természet minket megdolgoztatott. Volt célunk, bár nem csináltunk mást, mint sétáltunk, futottunk, hegyet másztunk, izzadtunk, elfáradtunk, vagyis éltünk. Ugyanezt a szobában, szobakerékpárral, futópaddal, fejünkön a fülhallgatóval, szemünk előtt a videóval, tévével…? Hol képes ez minket úgy feltölteni, ahogyan a természet, miközben minden porcikánk sajog, hogy szinte pattognak rólunk a szikrák? Elfáradunk, kiizzadunk, zsong a fejünk a zenétől, vagy a nyelvleckétől, esetleg egy távoli barát mondataitól, de nem ad valódi energiát, legfeljebb izomtömeget. Jól esik a zuhany, vagy úszómedence, vagy egy masszázs, de mi ez ahhoz képest, amikor a zuhatag veri a testünket, szinte a fájdalom elviselhetőségének határáig, a folyó rohanásának zajával, az élet elvesztésének félelmével párosulva,. Ez a véglet, amit nem fontos mindenkinek átélni, csak ha a lét erre rákényszerít. Ahogyan az állatok se a szenvedést keresik, hanem az élet megélésének azonnali élményét, és a túlélést.

A természet iránti vonzódás – mondhatni – „globális” érzés. Azonban, mit tehet egy utazó, hacsak nem telepedik le valahol, és ott saját két kezével védi, gondozza azt az értékes élőteret, amit valaki-valami veszélyeztet. Vannak ilyen emberek is, és tisztelet nekik! De az olyan ember, mint Te és én, itthon, a nap minden órájában tehetünk saját hazánk szent természetéért. Elgondolhatjuk, hogy őseink, miért ezt a vidéket választották, és mennyit szenvedtek azért, hogy ne rabolják el tőlük. Mennyit dolgoztak azért, hogy kincsei ne pusztuljanak el, ne vesszenek kárba. Már csak ezért is kötelességünk ezt az örökséget nem csak fenntartani, gondozni, hanem az általa biztosított leggazdagabb formában átadni a mi utódainknak.

Ha ilyesmit mondok, az emberek idegesen forgatják a fejüket: „Ki jön már segíteni, hogy kiszabaduljak ebből a kellemetlen helyzetből? Muszáj nekem ezt hallgatni?” Ezután messzire elkerülnek, ha legközelebb találkozunk.

Miért van szükség a határokra?

Most vonatkoztassunk el a múlt igazságtalan, törvénytelen hatalmi elnyomásától, és gondoljunk arra, hogy ez még megmaradt nekünk.  Azon bánkódni, hogy mi veszett el, nem csak nem érdemes, de eléggé ambivalens is. Azt jelenleg nem tudjuk helyrehozni, de vajon mivel bizonyítjuk, hogy azok a területek, melyeket a „békeszerződések” döntései elvettek tőlünk, nálunk jobb kezekben lennének?

Ne támadjanak le ezért!

Ez egy nagyon valós kérdés, és elgondolkodtató. Akkor tudjuk az egész világ előtt kinyilvánítani, hogy a veszteség egyúttal a Föld kárára is volt, ha azt a darab hazát, ami maradt, természeti értékei szerint annál is magasabbra emeljük, mint azok a gyönyörű hegyek, folyók, amelyek más nemzet javára, gondjaira lettek bízva. Lehet azon rágódni, hogy „gazdaságilag”, mennyivel jobban állnánk, és esetleg azok a területek, egységükben a mainál – a jelenlegi „gazda” javainak gyarapodásánál nagyobb hasznot hajtottak volna.. Kinek? Az ott élőknek, a világgazdaságnak, a bankoknak? Vagy a vidéknek, az állatvilágnak, a természeti értékeknek? Ha reálisan szemléljük a történelmet, a „régi” magyar területek jelenlegi gazdái, szigorú, valóban a környezet védelmét szolgáló törvényeikkel képesek voltak ezeket a kincseket magas szinten megóvni és gazdagítani. Most ebből a szempontból mindegy, hogy „turisztikai”, vagy „ökológiai” értékekről, haszonról beszélünk. Emellett, azok a testvéreink, akiket elválasztott tőlünk a kíméletlen politikai érdek, ha nem hagyták el lakóhelyüket, továbbra is gondozhatták kincseit. Való igaz, hogy mások szemlélete, törvényei szerint.

A mi jelenlegi és közelmúltbéli vezetőink, mikor, mennyire tudták a magyar földet megvédeni, a magyar vizeket tisztán tartani? Történnek kísérletek, voltak kampányok, nagy „projektek”, amelyek igen csak kétes eredményt hoztak. De

ami nincs, az emberek saját erejéből, hitéből fakadó igényük, a természetük, élőhelyük közvetlen környezetének tisztelete, szolgálata. A gyermekek nevelése arra, hogy mi a kötelességünk a természettel szemben.

Ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A szinte legveszélyeztetettebb természeti érték a víz, a tiszta víz, amiből igen kevés van. Mindig szó esik arról, hogy milyen fontos az embernek a tiszta víz. Arról nem, hogy a tiszta víz egészen más minőségű állatvilágot, növényzetet, levegőt, talajt, közérzetet segít létrejönni. A harmóniát, ami már nincs sehol.  Ha fúj a szél, valahonnan biztosan valamilyen vegyszer vagy csatornaszag bűzét hozza felénk. Ezt ma már meg se érzi a legtöbb ember, mert eltompultak az érzékszerveik. Ez is a tiszta víz hiánya! Az ivóvizet klórozzák, a csapvizet fogyasztva az ember csak a klór szagát érzi. Ugyanez a helyzet, ha fürdünk. A kádban megcsapja az orrunkat a klórgáz szaga. Mondják: higiénia… Ez nem az! A higiénia az a harmónia. A különböző élőlények szinergikus együttléte. Amikor mindenki egészséges, és az élőhely „fenntartható”, vagyis közelítőleg állandó értékeket mutat. Egy olyan áramlást, ami eleve energiát hordoz, és indukál. Ez a természet ereje. A szennyezett víz nem képes ilyen energiát kisugározni, ezért nem is tudja azt a természeti gazdagságot biztosítani az ott élőknek, mintha tiszta volna. Ez meglátszik az élőlények választékán a „biodiverzitáson”. Az még nem elég, ha egy vízben pisztrángok úszkálnak. Azoknak, egészségeseknek is kell lenni. Hosszú életet kell tudni leélniük. Ha valami miatt az élőlények csak rövid életet, sok torz utódot, vegyes dinamizmust mutatnak, akkor az az élőhely nem alkalmas az életre. Az csak egy „kényszeres” lét, nem harmónia.

Ahhoz, hogy a vizek tiszták legyenek olyan „nemzeti” akarat kell, ami nem elégszik meg a „tisztított kommunális szennyvíz” nyakatekert fogalmával, hanem addig nem nyugszik, amíg az emberek után maradó bármilyen hulladék egy molekulája is szennyezettebb, mint a hozzá szükséges természeti rész volt.

Ehhez, megfelelő, kitartó, minden „kurzust” átívelő olyan természeti gondoskodás kell, ami minden törvénynél erősebb, és minden pártnál, kormánynál elfogadhatóbb. Amíg a természet csak egy felvonulási terület, amit „fejleszteni” kell…, addig ez valami más, de nem környezetvédelem. Addig a „fejlesztő” nincsen tisztában azzal, hogy milyen értékekkel sáfárkodik. Mit kell minden áron megőrizni, mi az, amit „rehabilitálni” kell, és mi az, ami nem illik az ország, a térség ökológiai egységébe. Azzal pedig nem gépek segítségével, és vegyszerekkel, hanem a helyhez illő, ide teremtett növények, tájrendszer segítségével kell elbánni.

(Kanyargó, zuhatagos folyók, zöldellő rétek, fás ligetek, lombos erdők, ahogyan eredetileg is volt, a jelenlegi kopár dombok helyett. Azután oktalanság védeni azt a degradálódott területet, mondjuk az árvalányhaj védelmével. De még ezt sem tiszteli a mai kaotikus rendszer, a „területalapú támogatás”, magyartalan, értelmetlen fogalmával. A pénz örve alatt már az árvalányhaj se számít…)

Az „özönnövények” – hogy valami konkrét is legyen – addig tudnak csak létezni, a káros dúvadak csak addig tudnak kárt okozni, és a patakok halállománya akkor lesz kiegyensúlyozott, ha a megfelelő növények újratelepítésével és védelmével a nem megfelelő, és a harmóniát megbontó, oda nem illő fajokat a helyi erős fajok elnyomják. Ehhez a patakok-folyók árkok nem egy rajzasztalon, vonalzóval meghúzott, csatorna képét kell, hogy mutassák, mert azok nem élőhelyei a halaknak, más vízi állatoknak, apró táplálékszervezeteknek, vízi növényeknek, hanem csak kényszerű, harmadrangú, nyomortanyák, (mint a mai panellakások az embereknek.. ) Ez pedig attól függ, hogy mennyi alkalmas élőhelyet biztosítunk nekik. Ha lehet egyáltalán „fejlesztésről” beszélni, akkor az élőhelyek gazdagításával lehet ezt elérni. Akkor „fejlődik” a környezet, vagyis helyreáll a megbontott egység.

A városok csatornázása, első ránézésre valóban nagyszerű színvonal, „szociális vívmány, környezetvédelmi megoldás”, a büdös, mérgezett ciszternák, a patakokba eregetett állati belsőség, és minden elképzelhető szenny helyett. (Ezt se az ujjamból szoptam, hanem átéltem, ahogyan a tiszta patakból bűzös szennyáradat lett.) Azonban erre nem az a megoldás, hogy minden koszt egy olyan helyre zúdítunk, ami eleve nem elégséges teljesítményű és hatékonyságú. Ha a természet gondol egyet és egy nagy felhőszakadás, mindent elönt…? A valódi megoldás, ha a hulladékok eleve nem is lehetnek olyan összetételűek, hogy a természetbe visszajuttatva bármi veszélyt jelentsenek. Ez az, ami egy állam dolga, bármelyik kormány első dolga. Ez az, amit meg kellett volna tenni ’89-ben, nem pedig leszerelni a működő gyárakat, és azután mindent, amit olcsón meg lehetett kapni, és „hazai” gyártmány volt, most megvehetjük (bárhol) kínaiak által gyártva, nem is a legolcsóbban. Biztosan megérte ez valakiknek, de nem az országnak és nem az egyes embereknek. De egyszerűbb a sablonos „környezetvédelem”, ahelyett, hogy a vizeket kristálytisztán, iható formában (!) eresztenénk vissza a természetbe. De, ha egy darabig még kénytelenek vagyunk ezt a rendszert használni, akkor mindenhol azt kell kifejezni és alkalmazni, hogy a jövő csak a tiszta, élhető természet felé vezethet! Ezt az iskolák munkahelyek, hivatalok irányában máris folyamatosan be kell vezetni! A polgárt pedig meg kell tanítani, vagy legrosszabb esetben szankcionálni, ha a tőle kiáramló víz minősége természetre ártalmas. Senki se mondja, hogy ez kivihetetlen! Sokkal elképesztőbb dolgokat is végigverekedtek már ebben az országban. Erre mindenki azt mondja: utópia, vagy még rosszabb: radikalizmus. Mintha az valami rossz volna. Dolgokon javítani csak radikálisan, nem opportunista módon, vagyis felelőtlenül hanyagul, önzőn, megalkuvó módon, tökéletlenül, túl későn, a jövővel nem törődve lehet! Aki azt mondja igazolásképpen: „Ezt örököltük. Az elődeink ezt hagyták ránk.” , az ezzel elismeri alkalmatlanságát. Most meg Önök azzal jönnek, hogy senki sem volt eddig alkalmas… Ez hogyan lehet? Csupa olyan embert engedtünk vezetői posztokra, akik nem értettek ahhoz, amiért odakerültek? Elég furcsa eredmény. Vajon, mi volt a legfontosabb minden eddigi kormánynak? A bennfentesek megtollasodása. Ez se titok, és nem politikai szólam. Ezt látja egy politikától távol maradó civil. Nem is lehet csodálkozni, ha a „külső megjelenés”, csak a külföldi kölcsönök révén vált lehetővé. Ez még nem eredmény.

Ha a természet gazdagodott volna, az az emberek közérzetére olyan hatást gyakorolt volna, hogy csak az hagyta volna el a hazáját, akit üldöztek, vagy akinek sajtkukac van a fenekében…

De fontosabb volt a „nyugatias demokrácia” hangzatos, semmitmondó, ám annál kártékonyabb szólama. Mindenki azonnal bedőlt annak, hogy itt is az ausztriai életnívót fogjuk ingyen az ölünkbe kapni. Ez meg is valósult! – annak a néhányezer kondér körül ólálkodónak, akik az ország elherdálásában tevékenyen részt vettek.

Ma már képtelenség igazságot szolgáltatni… Talán igen, talán nem. Meg se próbálták. Volt ugyan „kárpótlás”. Már akinek, már ahogyan. Azok az állampolgárok, akik „csak” végig gürizték azokat az évtizedeket, és viselték a megaláztatásokat, vagyis, szinte mindenki, aki bárhol dolgozott, és nem a kávéját kavargatta egész nap ráadásul felvette az akkor is magas hivatali fizetéseket, és szinte mindent olcsóbban kapott meg, ingatlanokkal rendelkezhetett; ellenben a nincstelen, csak a fizetésükből tengődőket senki sem kárpótolta, legalább is a beígért osztrák életszínvonallal biztosan nem… Az talán megtette volna a hatását: a büszkeségét, hogy magyarok lehetünk. Annyi idő után, végre… De sokkal fontosabb lett volna a büszkeség mellé odatett hazaszeretet, ami a természettel való érzékeny, hivatott bánásmódban ölt testet. Lehet zászlót lobogtatni, a fáradt olajat meg a csatornába önteni. Lehet beszélni a környezetvédelemről, és lehet hozzá vegyszerezni a közfürdők vizét, hogy az ember szemét kimarja, ha ráveszi magát, hogy benne úszkáljon. Állami, hivatalos mérgezés! Az a víz a csatornába kerülve végzi tovább a pusztító munkáját. Ennél sokkal hatékonyabb a víz tényleges megszűrése és visszaforgatása. Az elfogadható UV tisztítás alkalmazása a vegyszerek helyett. Az egyébként a legelkeserítőbb, hogy gyógyvizeink az „EU szabvány” óta vannak klórozva, ezzel a gyógyvíz tényleges gyógyító ereje megsemmisül, csupán egy „termálvíz” minőségre és bágyadt gyógyerőre korlátozódik.

A vizek iránti kötelesség, mint legfontosabb feladat, szinte mindenre pozitív hatást gyakorol, de ez is csak úgy válik lehetővé, ha a termőfölddel is ugyanilyen gondosan bánunk.

Már ország-világ előtt elismerte egyik gazdasági szakemberünk, én legalább is tanúsíthatom, hogy így volt, hogy

a mezőgazdaság kemizálása többe került, a nagy munkagépek, üzemanyagok (a légszennyezés, és más környezeti károk hatásai), a vegyszerek, és a rendszer fenntartása miatt, mintha kis gazdaságokban, trágyával és más természetes talajerő-utánpótlással művelték volna a földeket! Nem beszélve az egészséges terményekről!

Ez ugyebár azt is jelenti, hogy a mai földek tápértéke messze alulmarad, a mai mezőgazdasági módszerek előttinek! Nem a „terméshozamok”, százalékok és egyéb statisztikák számítanak, hanem a teljes gazdasági spektrum, amiben a természet, a vizek, az állatok, és…. az emberek egészsége  is beleszámít. A jelen pedig, hogy azon kell sopánkodni, milyen egészségtelenül él a magyar, miközben minden erre felépült rendszer erre készteti, jobban mondva, semmi sem készteti ennek ellenkezőjére!

Az ország, a természet állapotába, sőt a világ állapotába erősen belejátszik az emberek egészségi állapota is. Ez szoros összefüggésben van a természettel, a „természeti erőforrások kiaknázásával” – ez csak egy szólam, ami mögötte van, az a rengeteg állattartó telep, a hígtrágya, a húsfeldolgozók, a dögkutak, a szennyeződő talajvíz, amibe ugye már a kemizált mezőgazdaság és a gépi közlekedés általi szennyezés is jócskán beletett… Az emberek étkezési kultúrája, ami minden csak nem kulturált. Mai napon beszéltem egy hölggyel egy zöldségüzletben. Egyik meglepetéséből a másikba esett, amikor elmondtam neki, hogy mit kell (t)enni az egészségért. Még igazat is adott egyes pontokon.. Miért voltak neki ezek az ismeretek olyan meglepőek? Miért nem lehet ezt orvosok szájából hallani? Miért számít bűnnek, ha valaki nem fogyasztja a konzumválasztékot? Az „alapvető élelmiszereket?” Mi kerül a lefolyóba? Miért használ a magyar (és más külföldi) annyi konyhai vegyszert? Mert az „ételek” olyan szennyeződéseket okoznak az evőeszközökön és edényeken, hogy alig lehet lerobbantani onnan! A testünkben vajon mit tesznek ugyanazok az anyagok? Amik azután a lefolyóban végzik, azokkal a vegyszerekkel együtt, amiket megettünk, amiket az edényre kenve eszünk meg…, és azok a vegyszerek, amiket „fűszerként” fogyasztunk? Csak pár apróság, aminek meggondolása igen messzire vezet. Mi mindent pazarolunk, mi közben az egészségünket is pazaroljuk, ami aztán újabb ráfizetés: az Egészségügy nevű feneketlen kútba jut. Vajon mit kéne tenni egy ilyen intézményben, ha az emberek legalább fele (!) növényekből nyerné az egészségét? Ma ezt itt Magyarországon elmondani, legkisebb fokon röhögést kelt. Már ez is jellemző országunkra. Hiába nyafogunk, hogy milyen kevés a fizetés, hogy mennyivel kevesebb, mint itt és ott, ha ezt az egyet, az egészségünket sem ismerjük, és nem is törődünk vele. Akár a környezetünkkel… A testünkkel is úgy bánunk. Valahol el kell kezdeni már végre!

Egyet ki kell jelenteni:

Az egészség nem pénzkérdés,, nem a gazdagok privilégiuma! Legszorosabb kapcsolata az egészségnek a természettel van! Ha az tiszta, egészséges, gazdag, önfenntartó, akkor az embernek is ugyanilyen erényekkel, képességekkel kell rendelkeznie.

Ha az ember nem egészséges, akkor nem törődik a természettel!

Ez környezet, ember, haza iránt aggódó szózat volt, nem negatív politizálás, nem államellenes propaganda, és még sok minden nem. Például nem „ballib” és nem hamisan csillogó zöld! Ez kemény és hiteles és nemzeti! Ez az, ami jelenleg hiányzik!