Miért

Valószínűleg én valahol megálltam a fejlődésben, mert a legkedvesebb szavam a miért lett. Mindig tudni akarom, hogy miért történik az, ami. Sokszor látom, hogy egyes szülők eleve „elfelejtik” kisgyermeküket megtanítani erre a kis szócskára. Na nem azért, mert a gyermek nem használja, hiszen nagyon hamar ráérez, hogy csak akkor tudja meg bármiről, hogy miért van és miért olyan (azután persze, hogy a „mi”szócskán már túl van) valójában, ha a dolgok, történések mögé néz. A szülő – talán – azért szoktatja le kicsinyeit erről a kérdőszóról, hogy megértesse, „nem kell tudni, mi miért történik”.

A jelen már csak következménye azoknak a korszakoknak, mikor ez a kérdés tilos volt. A „jó tanuló” emberiség alig használja ezt a szót, mivel már egyáltalán nem törődik azzal, hogy mit tesznek vele, vagy valami miért az, ami. Tudjuk, hogy a katonai regula messze elkerüli a miérteket. Mi volna akkor, ha a katona a „rohamra” parancs után rögtön megkérdezné: „Miért”..

Ez lehetett az egyik oka, hogy eléggé rossz volt számomra a 27 hónap határőrség. Persze „akkor” az más volt…

Időközben történt egy s más, és többet vélek tudni a világ azon részéről, amellyel kapcsolatom van. Persze a látszat nem mindig elég a megértéshez. Ehhez még egyáltalán kell a vágy, hogy megértsünk mindent. Hát sajnos ez is elhalványult már a legtöbb embernél. Így esett, hogy gondolkodni se kell, elég elfogadni, amit sokan mondanak. Azt azonban nehéz elfogadni, ami ma a világban történik. Nekem nem megy.

Ha a kérdés elhangzik, a válasz sem mindig kielégítő. A válaszok igen gyakran másról szólnak, mint amire a kérdések vonatkoznak. Mást tartalmaznak, ha két különböző embernek tesszük fel ugyanazt a kérdést. Egyeseknek fel sem tűnik az, ami engem megrémiszt, vagy felháborít. Ez már a „média” világa. Ez a fellendülőben levő „iparág” abból él, hogy a válaszok igen különbözőek, sőt előregyártottak, vagy sértők, lenézők a kérdező iránt, esetleg egyenesen büntetendő a kérdés is.. Mi sem érthetőbb, inkább nem teszik fel a kérdéseiket.

Amikor a gondolatok idáig eljutnak, már szétválnak az emberek bátrakra, és gyávákra, meg közönyösökre. Vannak ismerőseim, akik talán életükben nem teszik fel ezt az egyszerű kérdést, hanem megtartják maguknak a (nem létező) véleményüket.

A tudomány viszont szinte csak ezt az egy szót ismeri, vagy a jog, bár ott is túlsúlyban van a tett bizonyítása, ami után a miért már nem lényeges. Ha már itt tartunk, megfigyeltem, hogy a cselekmények súlya, a felelősség terhe mennyire relatívvá vált. Személyenként ugyanaz a tett nem azonos elbírálás alá esik. (Én kis naiv..)

A miért lassan kikerül a szóhasználatból, ami nem csupán divat, vagy fogalmazási stílus dolga, hanem erős tendencia, hogy a világ folyása és a mögöttes szándékok ne érdekeljék azokat, akikre éppen vonatkoznak. Próbálja valaki megkérdezni a bírót, vagy az ügyészt: „Miért számít az én tettem bűncselekménynek?” Gyerekes védekezésként, vagy ostoba beismerésként szigorítja az elbírálást. Hiszen azt mutatja a bírák szemében, hogy az illető nem tartja alkalmasnak a bíróságot a megítélésre. Ez történt Ceaușescu házaspár esetében is. Drámai és félelmetes volt Elena, ahogyan nekitámadt a kivégzésüket vezetőre. Nagyon erősen megragadt az elmémben ez a pillanat, amit a Kalasnyikov gépfegyver sorozata szakított félbe.

Ma sem tudjuk miért és hogyan jutott el ez a házaspár és az őket körülvevő kiszolgálói idáig. De a ma is szolgálhat hasonló helyzetekkel, mikor a célba vett „eltávolítandó” személyeket – bár rászolgáltak a büntetésre – valahogyan kapkodva „teszik el láb alól”. A dolog problémás egyéb vetületeiről ne is beszéljünk. Pl. hogy kinek van joga ítélkezni, és büntetni. Az még súlyosabb, mikor az emberek semmi törvénybe ütközőt nem tesznek „csak” ott voltak, ezért végezni kell velük. Mások elrettentése mintha „egyre jogszerűbbé” válna a „nemzetközi gyakorlatban”. Vagy az egyszerű, és nyilvánvaló bűnök helyett indok nélkül, csupán „gazdasági érdekből” is lehet több embert „megszüntetni”, ha éppen az a terület egy hatalmi csoportnak nagyon kell. Nem tudom megszokni, hogy évezredek óta status quo a területrablás, a legutóbbi évtizedekben az energiahordozók feletti rendelkezés, mint háborús ok. Olyan „apróság”, mint hadüzenet, már szóba sem jön. Van ugyan „nemzetközi jog” papíron, és több papír is van.. Nem kétséges, melyik állam tartja magát jogosultnak, hogy bármit megtegyen, amihez csak kedve van. „Államérdek” az a bűvös szó, amivel mindent meg lehet indokolni.

Az a kifejezés, hogy „frontország” már szinte közhelyszerű. A háborús ok gyakran előregyártott. Már arra sem jut idő, hogy a konspiráció nehezen felderíthető legyen. Nem csak az internet az oka, hogy szinte napok alatt lelepleződik az aljas praktika: akit bűnösnek kiáltanak ki, és a csapatokat már ki is vezénylik, a bombákat már le is dobják, a rakéták is célba találnak, de a nyilvánvaló tettesek, a félrevezető álhírek felderítése mit sem jelent, hiszen az „akciót” nem lehet meg nem történtté tenni. A bocsánatkérés elmarad… Nem kétséges, hogy tudatos agresszióról van szó, aminek csak a békére vágyó sokak révén nem volt eddig világkatasztrófa a következménye. Vajon meddig lehet ezt büntetlenül megtenni?

A frontországok lakói között, már sok fiatal háborúban született. A valóságban a „háborús életmód” rendellenes viselkedési-alkalmazkodási technikát fejlesztett ki. Naponta temetnek, siratnak, romokat takarítanak újjáépítenek. Mindenki ismeri a vétkeseket és az okokat. Évtizedek óta folyik a terror, a frontvonalak összekuszálódtak, már ők maguk sem ismerik fel ellenségeiket és bajtársaikat. Meddig lehet ezt még fokozni?

A legutóbbi években itt van ez a „helyzet”, aminél a miért egyáltalán nem hangozhat el anélkül, hogy a kérdező ne kapná meg az éppen kijelölt és használt jelzőt, csupán a kérdésért. A „csak” túl intelligens válasz volna, de az is felesleges, mert a „fejlődést” senki sem akadályozhatja. Ha megkérdezem a fejlődésre miért van szükség, olyan elképedt arccal fordulnak felém, mintha elmebajos volnék. Többek között ez az a téma, ami régóta érlelődik bennem, mert (!) sokan tartják ostobaságnak. Ha egy hívőt megkérdeznénk: „Miért hisz ön Istenben,” jó esetben szó nélkül otthagynának minket. Rosszabb esetben már villan a kés – ez nem vicc. A fejlődés is olyan „istenség”, amiben tilos kételkedni. Ezzel is mindent meg lehet indokolni.

Hogy közelítsünk mondandónk lényegéhez, ismerős kérdés, ami hölgyek száját hagyja el: „most miért vagy ilyen?” A téma annyira sikeres, hogy vaskos kötetekíródnak arról, az ember miért ilyen egyszer, ott, és miért olyan másszor itt? Az ember viselkedése, helyzetekben, egyes emberek ugyanolyan helyzetben másként való viselkedése. Ezek az igazán izgalmas kérdések – nekem.

Sokszor veszem ismert embereken, észre azt. amit bizonyos helyzetben ránézve jellemzőnek gondolhatunk. Az „ismert” emberek ugyanis tanulják az egyes helyzetekben való viselkedést, hogy a legjobb színben tűnjenek fel. Többek között ezért is ismertek, mások ezért hírhedtek. Lehet, hogy egyre többen „hajtanak” arra, hogy inkább hírhedtek legyenek? Mi más volna a magyarázata annak, hogy vérlázító bűnöket szemrebbenés (vagy látható gyanús jelek) nélkül követnek el? Manapság mintha a bűn egyre inkább polgárjogot nyerne…

Ebből persze az is következik, amit fentebb írtam, mármint, hogy egyre jobban mernek többek szándékosan megszegni írott vagy íratlan törvényeket, az emberek között, vagy a természet ellen. A „nagy fejlődésben” ki figyel már efféle idejétmúlt szabályokra. Csak akadályozzák a „haladást”. Ha megkérdezem olykor: „A haladás miért nem akadályozható vagy lassítható? Aztán: Minek a haladása?”  – A romlásnak, mert az szinte megállíthatatlan.

Tehát: Miért ilyen az ember – úgy általában?

Ebben az esetben előbb meg kell vizsgálni, hogy melyik ember, és milyen helyzetben?

Az emberek életének „haladása”, a karrier, mintha kötelezővé tenné, hogy egyre kevesebb szabályt kell betartania az adott személynek, ha a „ranglétrán” feljebb jut. Aztán megtörténik, ami kevesekkel és csak adott időnként: szinte bármit megtehetnek, amit csak akarnak egy bizonyos témakörben. Mondjuk, országok közötti témákban. Miért tehetnek meg egyes országok bármit másokkal? A fentebb felsorolt indokok engem nem elégítenek ki. A „kompetenciák” egyre nagyobb hatókört feltételeznek. Van néhány ember, aki önmagát felhatalmazhatja, hogy akár az egész Földet, emberestől természetestől elpusztíthassa, ha kedve (elmebaja) erre készteti. Sokan, akikkel naponta találkozom, szó nélkül mennek el ezen tények mellett. Ebből én az emberek nagyobb rendszerek felőli teljes tudatlanságára következtetek. Addig a pillanatig, amíg egy halálos veszély nem „köszönt” be bomba vagy golyó képében… Sokan hiszik azt, hogy ilyen velük úgysem történik. Csak így érthetjük meg, hogy a fenti viselkedés senkinek sem tűnik „államterrorizmusnak”. Történetesen olyanok részéről, akik ezt a fogalmat felhasználva az egész Földet hadszíntérré tették. Mindig csak egy kicsit tesznek hozzá a pimaszságukhoz, aztán már fel sem fogjuk, hogy itt a vég.

Nem tudom Önök előtt van-e az a kép, ahogyan ragadozók az áldozatukat fokozatosan egyre nagyobb erőszakkal támadják? Először csak a lába után kapkodnak óvatosan, hogy az Achilles-ínt elharaphassák, azután a lebénult áldozat legkényesebb részét a végbelének környékét veszik célba, és végül az egész horda rátámad a halálraítéltre. Vajon az ember nem ugyanígy jár el, ha kiszemeli áldozatát? Ez a „harcmodor” mennyire van részletezve a Genfi egyezményben? Mit gondoljunk az emberről, mint a teremtés koronájáról, a becsület és tisztesség bajnokáról? Mit értek el a vallások az ember nevelésében?

Miért lett ilyen az ember?

Mikor embernek látszó „egyének” semmiféle külső hatalomnak nem engedelmeskednek, semmiféle logikát nem tisztelnek, tétovázás nélkül kiadják a parancsot. Olyankor a miért már túl későn jön.

Ezzel kapcsolatban többször feltettem a kérdést: mennyire tekinthetjük az efféle „példányokat” embereknek?

Nem az volna a legfőbb cél, hogy a földi élet ne sérüljön, az ember jelleme egyre nemesebb, egyre felelősebb legyen? Ha egy állattól nem várhatjuk el, hogy könyörületes legyen, hogy tisztelje még az áldozatát is, az ember mitől tekinthető fontosabbnak, „fejlettebbnek” bármelyik földi lénynél?

A „fejlődés” olyan magaslatokra vitte az embert, elhiszi magáról, hogy élet-halál ura. A technika istene átvette az uralmat a józan ész felett.

Miért nem állítjuk meg ezt az öngyilkos fejlődést?

Mikor az okok elfogynak, már csak arra tudok gondolni, hogy a Földön kollektív öngyilkosság előkészítése zajlik. Annyiszor ígérték már, hogy „Most lesz az Armageddon, a világvége”, mégsem akar elkövetkezni. A hollywoodi sikerfilmekben álmodó amerikaiak, úgy vizionálják, hogy a jövőnek abban az ütemben és úgy kell elkövetkeznie, ahogyan a forgatókönyvírók elképzelték. A nagy filmgyárak elkészítik a filmeket, az emberek borzongva végignézik, azután kimennek a moziból, és az életükben tettekre váltják a sztorikat. Már szinte naponta szórják egymást tele golyókkal, minden látható és felfogható ok nélkül. Ne higgyék, hogy ezt az írást befejezhetik anélkül, hogy az okot meg ne tudják!

Az ok nem az emberben keresendő, hanem abban a valóságot elutasító, megzavarodott elmében, amilyen az emberi tudat lett az utóbbi száz évben. Erre épült a „jóléti állam” eszméje, vagy inkább illúziója. Ez lett az első cél, amit minden országnak el kell érni, mégpedig az után az ország után, ami ezt bemutatta saját viselkedésén keresztül. Érdekes számomra, hogy senki sem kételkedett, senki sem akarta a függönyt meglebbenteni, mert láttuk, hogy a „haladás”, milyen szabaddá, gátlástól mentessé teszi az embert. Ez a haladás, már megállíthatatlan. Vagy csak a technika, ami istenné lett, tudja megállítani?

Egyes vallások az ehhez hasonló dilemmák elkerülésére, vagy inkább elfedésére „találták fel” a „jobb világot”. A napokban felhívott az egyik kedves ismerősöm, hogy elújságolja, hamarosan ennek a világnak vége szakad, és azok számára, akik hittek az igékben, és még jók is voltak a szentenciák szerint, a változás alig észrevehető lesz, a többiek „eltűnnek”, mintha sose lettek volna… Ahogy én emlékszem mondataira… Ebben a „jövőben” én a kedvezményezettek között lennék – mondta. Ez roppant hízelgő lehet számomra – bizonyosan.

Nem kevesen építik fel a földi életüket erre a végső „nagy utazásra”. Az élet szenvedéseit a paradicsomi lét jutalmazza. Valahogyan el kell tölteni ezt a kis időt, amíg itt kell senyvednünk, aztán jön az boldog örökkévalóság.

Csak nekem tűnik úgy, hogy a fő okot megtaláltam? Miért kéne törődni magunkkal, egymással, az isteni természettel? Ez csak kis intermezzo a nagy körforgásban.

Vajon hányan vannak a Föld létét meghatározó döntési helyzetben olyanok, akik szívesebben lennének abban az ismeretlen, de beígért Paradicsomban? Mondjuk, az egyikük megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegsége már csak hónapokat hagy számára a Földön. Talán szenvedései is sokasodnak. Számára nem itt van a nagy alkalom, hogy siessen oda?

Tetszenek tudni, én olyan ostoba és retardált vagyok, hogy nekem ez az élet többet ér bármilyen beígért, de soha nem látott mennyországnál. Egy tiszta patak látványa (hol találunk már ilyet?), egy szép alkonyi lemenő nap (nem szürke ég és büdös szellő..) látványa, illata mindenért kárpótolhat. Nem az a legfelemelőbb és legnemesebb és legemberibb feladat, hogy ezt a világot, ezt az egyetlent jobbá tegyük? Ne csak az ember számára, aki minden rosszat azért tesz, hogy „jobbá tegye a világot”. Csak egy mozdulat, és háborús övezet, vagy virágzó Éden lesz-e.

Miért jobb a háború? Az összes bűnünk, lustaságunk, önzésünk, gyilkos hajlamaink elhamvadjanak az atomtűzben? Azután kezdhetjük elölről? Miért hiszitek azt  gyilkos vadállatok, hogy ez lehetséges úgy, hogy ti megmaradtok utána? A Föld az egyetlen mennyország és az egyetlen pokol. Dolgozzatok meg azért, hogy itt élhessetek! Nincs más lehetőségünk!