Akkor jött nekem az a paradoxon, ami a gyász valóságát testközelbe hozza: A gyász permanens érzés. Az idő paradoxon, amit visszafejthetünk egészen a halál tényének a felfogásáig, ami már a születésünkkel elindul tudat alatt. Mielőtt a tudatot tudatosítjuk… Azt mondjuk, hogy az valamikor az absztrakció képességének megjelenésekor, kb. 8 és 12 év táján történik. Erről is vannak képeim, de az idevonatkozó gondolat, hogy a gyászt, sajátos módon, a halálfélelem építi fel bennünk. Ezután, vagy e közben a normálisan kialakuló empátia felébreszti bennünk a félelmet és önmagunkra vetítjük szeretteink halálát – ha értik, mire gondolok. Velük egy kicsit mi is meghalunk. Ezt átéljük egy társunk elutazásakor, vagy a halál veszélyének felismerésekor is.. Minél idősebbek leszünk, elvileg annál valószínűbb, hogy velünk is megtörténik. Próbáljuk mindezt átbeszélni, ünnepi köntösbe öltöztetni, ettől még kevésbé tudunk vele szembenézni. Talán innen ered az összes ünnep és „tudateldobás” szokása, valamint ennek a megértő kezelése.

A legnagyobb sokk, ami sok megnyilvánulás gyökere, hogy a létezésnek örömnek kéne lenni, miközben az elmúlt percet gyászoljuk.. Már ezeket a perceket is, írás és annak elolvasása közben.. Ez a fájdalom megkeseríti az életünket.. A hibáinkon való dühöngés is innen fakad.. Ami elmúlt, azon nem tudunk változtatni. Viszont ad egy lehetőséget: a következő hibát elkerülhetjük..

Ezért viszont büntetés jár.. Igen, kedves liberális testvéreim. Vannak visszavonhatatlan dolgok is.