Globalizmus és kollektív tudat

Mint tudjuk…az állatok esetében kollektív tudatról beszélhetünk. Ilyenek pl. a termeszek, és általában a kolóniában, nagy számban élő állatok. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben minden tevékenység szabályozott, a szervezettség és a szerepkörök egyetlen célja a kolónia szolgálata. Ez a születéstől a halálig meghatározza az egyedek életének minden percét.

Való igaz, hogy ez a rendszer fenntartható, a körülmények függvényében szinte korlátlan alkalmazkodóképességgel rendelkezik. Tehát, ha az emberiséget ily módon „működtetnénk” – feltéve, hogy a bolygónk is „közreműködne” az életfeltételek nyújtásában, akkor jövőnk biztosítva lenne. Már ha valakit még érdekel az emberiség sorsa.

Nos, úgy látszik, már csak meg kell szervezni magunkat, ahogyan egy hangyatársadalom ezt bemutatja.

Erre a történelem is számos példával szolgál, az aztékok, egyiptomiak, az ázsiai nagyhatalmak sikerei alapján. Vajon mi a titka ezeknek a rendszereknek?

A titok a szervezettség és a tudatosság sajátos egysége. A kreativitás alárendelése a rendszernek. Itt aztán nincs helye a zabolátlan feltalálóknak, ha találmányaik nem a kollektíva érdekében születnek.

Még ma is megfigyelhetjük az ázsiai államok némelyikét, mennyire őrzik a személyi szabadság szinte teljes alárendelésének hagyományát, a felsőbbség akaratának feltétlen követését.

Ez a felületes megközelítés a kisebb alrendszerek és a teljes rendszer (Földbolygó) vonatkozásában válik igencsak érdekessé. A jelen fogalmai között a viszonylag újnak számító „globalizmus” érdekel nagyobb figyelmet amiatt, hogy lassan az emberiség lélekszáma és a Földnek az ember számára rendelkezésre álló készletei – különösen, ami az étkezés, energia, helybiztosítás terén folyamatosan bővülő mértékben szükséges – kimerülőben vannak. Ez a helyzet belátható időn belül katasztrófával fenyeget. Jóllehet, ebből a drámai helyzetből kevés ember érzékeli a veszélyt, de az állatvilág és az éltető környezet a látható és a közvetlenül érzékelhető vonatkozásokban már túllépett a katasztrófa szintjén. A tengerbiológusok, légkörkutatók, éghajlat-időjárás-kutatók évtizedek óta egyre hangosabban harsogják, hogy tenni kéne valamit, a világot uraló elit ezt szinte teljesen figyelmen kívül hagyja. Ezek szerint az emberiség (egyesek úgy látják, ez a megnevezés is már a múlté..) önnön végzetén dolgozik?

Ha egy kicsit elidőzünk ennél a „keleti országok” történelmében lejáratott fogalomnál, nem tudjuk feledni ennek rossz emlékeit. A „kollektív” szó is mélyen bele égett azoknak a tudatába, akik ezen idők alatt születtek és élték életük nagyobb részét. Ugyanakkor a teljes Föld emberi történelmének egyik aspektusát a „teljesítmény és a hatóerő” összefüggéseit vizsgálva, arra a következtetésre juthatunk, hogy ebből a szempontból „mindent ver” a bizonyos fokú despotizmus, ami szükségszerűen az egyéni szabadság feltétel nélküli és teljes felfüggesztését jelenti. Ebben a felépítésben szinte érdektelen, hogy az egyes emberek hogyan és meddig élnek, ez a privilégium kizárólag a „felső szint” számára biztosított. Ez az egyszerű forma szinte önmagában hatalmat és növekvő potenciált valósít meg. Az „alant” levők szaporodása praktikus okból célszerű, hogy a feljebb levők életfeltételeit és a rendszer növekedését fenn lehessen tartani. (Az állatvilágban az „önkorlátozás” ugyanolyan fontos, mint a fajfenntartás.)

Ez a sematikus minta – nem érdektelenül – érvényes a mai világrend egészére is, annak ellenére, hogy egyes kisebb rendszerek próbálnak szabadulni a „főhatalom” direktíváinak feltétlen szolgálata alól. Nem kell hozzá rendszerelemzőnek lenni, hogy meglássuk viszont azt az egységességet, amely a működés „motorjaként” mégis a kollektív tudatosság jegyeit viseli magán. Ez pedig a „fejlődés” fogalmának és az ahhoz vezető útnak az egysége. Kijelenthetjük, hogy mi egyénenként „külön utas” életet élünk, ha alkalmazzuk a Rendszer gazdasági módszereit, céljaink között szerepel a gazdagodás, a pénz megszerzésének sikere, a számunkra felmutatott lehetőségek mentén.

Meddig lehet erről a témáról beszélni, vitatkozni, ha a Rendszer egyre inkább „összezár”? A felszínen egyre több „egyénieskedő” ember, ország, vezető jelenik meg, amiből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a kollektivizálás (globalizálás) folyamata megtört vagy elenyészett, ugyanakkor a „demokrácia” és a fegyelmezett, de jogrendként az egyén számára is bizonyos teret engedő, de korlátokat szabó rendszerek éppenséggel mégis a kollektív tudatosság jegyeit viselik magukon.

Ez a kettősség teszi a jelen korszakot annyira nehezen értelmezhetővé.

Ha tudatról beszélünk, ami számomra mindig a legizgalmasabb téma volt, igen nagy feladatra vállalkozunk. Már önmagában az a tény, hogy emberként ezt a fogalmat megalkottuk, jelzi azt, hogy foglalkoztat bennünket a tudat, az egyén és a „kollektíva” kapcsolata.

Mit jelent, tudatosnak, vagy közkeletű szóval „épelméjűnek lenni”?

Hosszú évek spekulálása, és az ezzel a témával foglalkozó tudósok, művészek, közemberek, és a rendszerek működésének vizsgálata után arra a következtetésre jutottam, hogy többféle tudat létezik, és a tudatok történelmi koronként más-más kritikai mércékkel illethetők. Ha elképzelünk egy mai tizenévest, hogy számára mit jelent a tudat, és elolvasunk egy több száz éve írott regényt vagy tanulmányt, elképzelhetetlen különbségeket találunk. A vizsgáló gondolkodásmód (tudatosság)kritikai szempontjai szerint a mai fiatal generáció „lepipálja” a korabeli szellemi elit vagy tudományos kutatók teljesítményét. Ha azonban ez a vizsgálat tárgyául szolgáló egyik „alany” abba az idődimenzióba kerülne – ahogyan ezt több irodalmár vagy média „munkás” többször leírta – úgyszólván „idiótának” néznék, kiközösítenék, bolondokházába zárnák. Csak egy kis „divatos kitérő”: vajon mit tettek a rendszerek, a független gondolkodókkal? „Magától értetődő módon” bolondokházába, vagy „átnevelő intézetekbe” zárták őket…

Létezik a világon olyan szellemi, virtuális, vagy megfogható, személyekhez köthető tényleges „irányító központ”, ami „szabályozza” az emberiség tudatát? – ez az „örök” kérdés.

A korábbi korokban ezt a problémát a vallások „oldották meg”. Aki egy bizonyos kérdésre nem a megfelelő választ adta, az vagy bolond volt (naná, hiszen a rossz válasz kerékbetöréshez, megégetéshez, lefejezéshez stb. vezetett), vagy, ha személye másoknak is például szolgálhatott, nagy nyilvánosság előtti durva, kegyetlen módon való megsemmisítésre számíthatott. Tehát, az értelmes, csak egyféleképpen jelenhetett meg a külvilág számára, ahogyan az aktuális trend a tudatot leírta.

Nagy törést okozott ebben a hitrendszerben a tudománynak nevezett alrendszer „fejlődése”. Ez a mai napig sok oldalról kritizált és vegyesen minősített gondolkodó, és tevékenykedő emberek által deklarált kötelező gondolkodási séma (folyamattudat). Ennek a körnek kiemelkedő alakja volt Charles Darwin, aki megalkotta az evolúció elméletét és fogalmát, ezzel alapjaiban rendítette meg a bizonyos premisszákban való egyetértés monolitnak tetsző építményét. A korabeli események tükrében azt kell kimondani, hogy voltaképpen ez az építmény soha nem volt teljesen rendíthetetlen, mert tűzzel, karddal mindegyiket meg lehetett rendíteni… Érdekes módon Darwin a tudósok, teológusok, politikusok véleményinek kereszttüzében élve bizonyos tiszteletet vívott ki magának és elveinek, melyek máig ható érvénnyel bírnak az emberi tudatra.

Ha most képzeletbeli „időgépünkkel” elreppenünk a mába, azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább a tudat elvesztése játszik szerepet, vagyis minden korábbi elvet sutba dobva, az egyre szaporodó emberiség tudatossága zuhanórepülésbe kezdett. Az oktatók nem tudják, mit tanítsanak, a művészek elvesztették a minőségi alkotás perspektíváit. A művészet produktumai vagy csak a „szakértők” számára jelentősek, és/vagy a minőség szintjét a megvásárolt alkotások, vagy az eladott könyvek-filmek bevétele határozza meg.

Egy aspektust nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami témánk szempontjából alapvető: Kinek számára születnek az elméletek, a könyvek-filmek stb.? Nem lehet, hogy a gondolkodás válsága folytán évezredek óta a civilizáltnak nevezhető emberiség kettős vagy többes tudatot „fejlesztett ki”? Egy felszínen megjelenő, „nyilvános” tudatosságot, és egy vagy több rejtett, gyakran a teljes emberiséget veszélyeztető gondolkodásmódot, vagyis pszichopaták sötétben, mindannyiunkkal játszadozó tömegeit?

Mikor ezt a látszólag abszurd felvetést olvassák, gondoljanak arra, hogy mennyire tartják „normálisnak” egyes előtérben levő politikusok, „közéleti emberek” hirtelen felfedett „magánéletét”? Szerepköreikben hozott döntéseit, következetességük, hitelességük fokát? Ha ugrunk előre pár évtizedet, vajon nem az ezen való megrökönyödés lesz beteges? Ezt, nevezzük „természetes” tendenciának…

Megint jön egy komoly kérdés: min alapulnak a rendszerek? Válasz: törvényeken, szabályokon, szokásokon, végül is az intézmények működésének a „kollektív” elfogadásán. Egy ilyen alapról nehezen lehet elképzelni, hogy örök stabilitást ér el a világ.

Voltak idők, mikor létezett egy ma már keveset idézett fogalom: erkölcs. Ez a tudatosság, hit, minőség, viselkedés, elvrendszer egységében való emberi létet, viszonyulást jelentette. A korábbiakban leírt tudatossági ismérvek szerinti „normalitást”.

Ma én megkülönböztetek egy, a Rendszer számára „készített” jellemet, tudatosságot, és egy vagy több, bizonyos körökben alkalmazható viselkedési modellt, intelligenciát. Önmagában ez az emberiség megjelenése óta tartó folyamat (lásd mint fent), részben az állatvilág alkalmazkodását utánozza, részben beteges módon a teljes élővilág – beleértve az embert – elpusztítására tör. Mintha egy a kollektív tudatban rejtve létező „önmegsemmisítő” program időzítője ketyegne, ami bármelyik pillanatban aktiválódhat… Ezt a lehetőséget egyre kevesebb ember veszi számba, ellenben minden módon megpróbálja elnyomni ennek természetesen feltörő gondolatát. Ezek a „módok” más néven: kábítószerek (beleértve az ételek nagy részét), szórakozás-szórakoztatás, kényelem, korlátlan gazdagság, végül a teljes hatalom megszerzésének őrülete.

Mikor idáig jutottunk, és a mai jelenségek kirívó voltával szembesültünk, két rossz választásunk van: kollektív tudat, vagy minden megsemmisítése.

Ha tudatról beszélünk, kell legyen egy „harmadik út” is! A tudat eleve olyan „Folyamattudatosság” , ami csak kívülről szemlélhető, de az emberiség – holott halad a kollektív tudat totális hatalma irányába – erről semmiféle tudomással nem bír. Ahhoz, hogy ezt mégis leírhassuk, bizonyos értelemben a jelenkori tudatosságtól el kell szakadnunk! Ennek a szakításnak – távolodásnak – a drámáját csak a kivételes személyek-jellemek élhetik át. Ez kivételes szenvedést is jelent a számukra, ha még a kilátástalannak tűnő helyzetből való kiutat is ismerik. Nem csoda, ha az amúgy minden szempontból felkészült, művelt gondolkodók sem vállalják, hogy meghatározzák azt az egyetlen utat, ami nem a kollektív tudat, és nem a „bevált” gazdasági korlátlanság, hanem az értelmes gondolkodás, ami képes megjelölni az ember és a „teremtett világ” együttélésének harmóniáját jelentő utat.

Bármennyire is nehéz eme témák feldolgozása, átérzése, mégis folytatni kell – egy másfajta módon. Vajon mi van, ha az egész eddigi megközelítés hibás? Ha nem afféle „civilizációs” elferdülés, hanem az emberi faj alapjaiban levő, genetikai ok határozza meg ezt a folyamatot?

A most következő felvetések megrendíthetik az Ön eddigi pozitív, vagy elfogadhatónak minősített véleményét az írásaim, gondolkodásmódom iránt. Mégis vállalom akár a kíméletlen kritikát is, amellyel illetni fognak ezért. Ezután csak azok folytassák az olvasást, akik maradnak a fentebb leírt elvek mellett. – Köszönöm.

Tehát, miután megkapaszkodtak valamilyen stabilnak tűnő tárgyban, folytatom:

Rádöbbentem, hogy a nőknek kollektív tudatuk van! 

Ha még itt vannak, továbbmegyek: Ez a véleményem egy szikrányit sem von le abból a csodálatból, amivel eddig és ezután is a nők/hölgyek felé fordulok. Lehet, hogy ez éppenséggel nem lesz elég ahhoz, hogy ki ne utáljanak… Sajnos a tudatnak van egy, az egyén számára is kegyetlen vonása, kicsit olyan mint a tudomány, ami mindent tudni akar, még ha ezzel mindent el is pusztít. Azonban a jelen esetben éppenséggel a megmentő szándék (tudom: a pokolhoz vezető út…) munkál bennem.

Egész életemben – mint írtam – fontos volt, hogy megértsem az embert, megértsem a tudat működését. (Lehet, hogy a diliházak tele vannak olyan emberekkel, akiket ez foglalkoztat…) Még mindig komolyan véve tárgyunkat, mire alapozom én ezt a felevésemet?

A női tudatosság feladja a leckét minden férfinak, nőnek (ha nőként efféle „hülyeségek” egyáltalán szóba jönnek). Azt ki lehet jelenteni, hogy más mint a férfiak tudatossága. Nem mintha az maga volna a tökély – mint tudjuk. Ha azonban ennek a két „fajta” embernek (nemnek) az előéletét, történelmi szerepét, viselkedését vizsgáljuk, lassan kibontakozik a kép.

Lehet-e csodálkozni azon, ha a nők egyfajta „falat” építettek ki maguknak a világ és főleg a férfiak ellenében? Egyértelműen: nem. Nekem különben is az a véleményem, hogy nem kritizálni vagy minősíteni kell az „ellenkező nemet” (már ez is jól szemlélteti a helyzetet), hanem megérteni. És ez az a tétel, aminek elfogadása a „globális” problémák egyszerű megoldása is egyben. Ennek érdekében kell beszélnünk a nők és a férfiak eltérő tudatosságáról. A megértéshez ismernünk kell a nemek közötti érdekkülönbségeket éppen a szociológia, az evolúció, vagy evolúció-biológia alapján. Sok felvetés és tudományos elv született ebben a témában, ami szintén mutatja, hogy a kérdés komoly, ami mellett nem lehet elmenni: tényleg valamiféle egységesség figyelhető meg a nemek tudati jellegzetességeiben? Mennyiben nevezhetjük ezen az alapon a női tudatosságot „kollektívnek”? Ezen túl, hogyan függ ez össze a jelenlegi válságos, mondhatni „katasztrófagyanús” állapotokkal?

Az egyik ilyen jel éppen a világ, vagyis az emberiség, és bizonyos tekintetben az állatvilág „elnőiesedése”. Ha így szemléljük, és összefüggéseket keresünk a totális káosz, és a nemek közti ideologikus zűrzavar, valamint a nőies gondolkodás között, sok olyan tényt sorolhatunk fel, melyek megerősítik bennünk a női gondolkodás és a kollektív „megoldások”, „erkölcs”, világszemlélet közötti nyilvánvaló kapcsolatot.

A „liberalizmus” homályos ideológiájának megjelenése hatására a szinte teljes média-aktivitásban, begyűrűzve a politikába, kereskedelembe, divatba, viselkedésbe vitathatatlan, miközben lelkesen ellenzik az egyes konkrét személyek, hogy bármi közük volna a liberális eszmékhez, erkölcsi-szellemi értelemben, önmaguk előtt láthatatlan módon süllyednek – a Rendszerrel együtt. Vagyis, ahhoz, hogy továbblépjünk ennek a tételnek a korrekt megvizsgálásával, tulajdonképpen – erre az időre – szakítanunk kell magával a teljes civilizációs gondolkodásunkkal. Ezt persze nem könnyű kérni, még nehezebb meg is valósítani.

Nos, vajon mi irányít egy nőt abban, hogyan reagáljon a világra, mit tegyen magával, és mennyire legyen következetes? (Nem is olyan rég egy kedves barátom azon háborodott fel, hogy a következetesség milyen káros tud lenni.. Anélkül, hogy bántani akarnám őt, vagy másokat, ezzel leírta, hogy ebben a tekintetben ténylegesen „nőiesen” gondolkodott.) Ha most egy hatalmas és merész logikai ugrást végrehajtva, ezt a megállapítást kivetítjük a „fejlődés” rögeszmére, ami szerint az állandó megújítást (még akkor is, ha a „véletlenül” jól sikerült „dolgok” mellett hosszú időre ki kellene tartani) minden körülmények között hajszolni kell. Ezt főleg, persze a külsőségekre értik. Micsoda gazdagság rejlik csupán ebben az egy gondolatban?! Egy ideig Anglia volt maga a megtestesült hagyomány. Ebből – számomra – csak a londoni taxik külseje maradt meg.

Nos, a hagyomány megint egy másik „perdöntő” téma, és ezt most el is kell „varrni”, ha tisztábban akarunk látni a kollektív tudat, a globalizálódás, és a nőiesség összefüggéseiben. Éppenséggel, a nők vonatkozásában a hagyomány csak speciálisan, az egyes zárt rendszerekben valósul meg, ahol viszont egyes nők erősebben ragaszkodnak hozzá, mint maguk a férfiak.

Mindenképpen beszélnünk kell arról, hogy a nők miért kényszerültek arra, hogy fellazítsák, vagy legalábbis próbálják fellazítani a férfias gondolkodást. Amellett, hogy a „férfiasság” szintén rendkívüli változásokon esett át, és ma már egyesek visszasírnák azokat a „kemény” időket, mikor még a férfi tényleg férfi volt és tudott lenni, nem piperkőc vagy báb a nők kezében…

Ez a helyzet nem kizárólag a nők hatására lett ilyen. A nők csak próbálják teljesíteni ősi kötelességüket: megjelenésükkel, viselkedésükkel felhívni a figyelmet magukra, és ezután ösztöneiknek engedelmeskedve az utódok érdekében a legmegfelelőbb termékenyítő partnert kiválasztani. Érdemes azt elgondolnunk, hogy vajon ez az alapvető viselkedés és ösztön, miért fordult az ellenkezőjébe, és miért váltak a nők „ál férfiassá”, miért utasítják el – főként a „jóléti államokban” – azon kötelességüket, hogy utódokat hozzanak létre?

Ha a kollektív tudathoz ragaszkodó országokat összevetjük szaporodási aktivitásban az európainak nevezett civilizációs utat többé-kevésbé követő államokéval, szembetűnő a különbség. Meg kell azonban néznünk, kinek fontos, hogy a világon sok ember éljen? Elsősorban a kollektív tudatosságot hatalmi célra használó országok, államok számára fontos ez. Ha a „fejlődés”, az eleve alkalmatlan módszerek folytatása (?) csak így érhető el, akkor szembe találják magukat a paradox helyzettel, hogy az általuk erőltetett jóléti fejlődés, és a demokrácia, vagy liberalizmus kialakult elvei szembe helyezkednek ennek a célnak (szaporodás: „kereső-adózó polgárok számának növelése”), és a „jólétnek”, kényelemnek, a külsőségek és élvezetek korlátlan kiélésének a kihívásával. Mivel az emberi rendszerek is alá vannak vetve az ösztönöknek, ebben a helyzetben az ösztönöknek kell változniuk, és ha nem a túlélés az első szempont, hanem a jólét, akkor a szaporodás legfeljebb önzetlen „közérdekből” valósul meg. Ennek mértéke körülbelül leírja az önzetlenség fokát ezekben az államokban.

Végül is a nőiesség a „demokrácia”, liberális jog és politikai rend, a profitot hajszoló konszernek kormányok és rendszerek fölé nyomulása interakciójában változott meg. Azt azonban meg kell gondolnunk, hogy vajon az „eredeti” nőiség változott-e bármennyit? A nőiesség egyik alapelve a termékenység szolgálata, vagyis a faj fenntartásának – mint  a kötelesség – legfeljebb felfüggesztése nem pedig teljes leépülése tűnik fel, aminek van egy olyan szempontja, hogy ezzel milyen befolyást lehet gyakorolni a férfiakra, „férfi társadalomra”, vagyis a nők hatalmi szerepének erősítése érdekében? Voltak korszakok, térségek, kultúrák, ahol a nők vették át a vezető szerepet, kvázi fizikai és politikai-társadalmi téren egyaránt. Mégis fontos volt az utódok létrehozása, melyben a nevelés kulcsa a férfiak „kordában tartása” a szexualitás révén. Most is csak ez történik, ha a nők egy része úgy is tesz, mintha a szexualitásban „ki lehetne hagyni” a férfiak „elavult” szerepét… Az állatvilágban ez a forma, részben az emberszabású bonobó

esetében evolúciós szempontból bevált. Mi volna, ha ez az elv „atavisztikus” módon, újra a fajunk megmentésére lenne „alkalmazva”? Ha most témánk eleve sokkoló folytatását egy időre „talonba” tesszük, annyit azért gondoljunk meg, hogy valóban a kollektív tudat és a globalizáció az egyetlen „felelőse” a nemek közötti „egyenetlenségeknek”, és hogy szeressük-e a kollektív tudatot, vagy küzdjünk ellene? Egyáltalán, érdemes ezzel foglalkozni? (Ha a „nem” győz, nekünk annyi!)

Egy epilógus még hátravan, ami legalább ennyire sokkoló lesz:

Most a kollektív tudat meghatározás alacsonyabb szintűvé teszi a nőket? Merik, vállalják-e, hogy ők bizony csak a nőkkel értik meg magukat, és velük vannak közös gondolataik a világról? Ezt a meghatározást a férfiak hogyan fogadják? Visszaélnek ezzel, felhasználva a nők feletti „hatalom” visszaszerzésére? Ez azt is jelentheti, hogy a nők ebből a szempontból közelebb vannak az állatvilághoz (???)? Lehet-e legitimálni azokat a rendszereket, ahol a nők eleve alacsonyabb rendűként vannak kezelve? Mire megyünk azzal, ha ezt a feltevést felhozzuk, önmagunk és a nőkkel való kapcsolataink megtartása érdekében? Csak nem azt is jelentheti az az elgondolás, hogy a férfiak viszont egy sokkal negatívabb formában, szintén kollektív tudattal rendelkeznek? (A nők szerint biztosan…) Ami a férfiak elnőiesedése miatt nem is olyan abszurd feltevés…

Szerintem inkább el kéne gondolkodni az esetleges igazságán ennek a feltevésnek; még jobban tisztelni a nőket, esetleg tanulni tőlük (amennyiben tényleg ők még rendelkeznek az ősi tudattal, onnan meríteni), kicsit „beleérezve” magunkat a helyükbe, ami tényleg sok szenvedést, bizonytalanságot, elgyengülést, hitvesztést, tévelygést is jelenthet, és ezért is hatni rájuk, hogy végtére is maradjanak nők, és ez a két nem (!!) együtt oldja meg a Föld általuk és általunk okozott jelenlegi „ellentmondásait”!

A coda után a tényleges befejezés (fine) akkor lesz értelmes, hogyha kinyilvánítjuk, hogy a nemeknek, a világnak, a természetnek elidegeníthetetlen szükségük van egymásra!