2005 karácsonya

 Sokat gondolkodtam rajta, hogyan foglalhatnám össze tapasztalataim és olvasmányélményeim alapján kidolgozott életszemléletemet. A vizuális ábrázolás könnyedén megindokolható egy vizualizált gondolkodású világban. Európaiként az ábrám balról-jobbra olvasandó, mint az európai írások. A baloldal és a lélek egyezése, a balkéz szívre helyezésével jól magyarázható. Nem is kell további érv emellett a választás mellett. Jobb oldalon az elme az örök és mindentudó tiszta tudattal, az Istenkép,  nyitva a mindenség felé.   

Az ábra önmagáért beszél, de annyit azért hozzá kell tennem, a könnyebb és egyértelmű felfogás érdekében, hogy a lélek fejlődésének mozgásait lehet rajta bemutatni. Tehát nem egy állóképként kell elképzelni, hanem egy olyan összefoglalásként, amit mindenki akként fogad el önmaga jellemzésére, amennyire képes az őszinte önismeretre. Fontos megjegyeznem, hogy véleményem szerint a legtöbb gondunk lelkünkkel és elménkkel van. Bár hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat jól megalapozott, harmonikus személyiségként jelenítsük meg, vagyis azon dolgozunk, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy mások hogyan vélekednek rólunk. Valahogyan ez a két oldalunk, mintha haragban volna néha. Érzéseink, ösztöneink, tudatosságunk, világunkban kialakított szerepeink gyakran zavart okoznak, melyeket mi magunk problémaként, akadályként élünk meg. Sokan ilyen helyzetekben gondolkodásukkal próbálnak kiutat találni. Egyesek lelküket, megérzéseiket, hívják segítségül, vagy egyszerűen elnapolják a gondokat, gyakran kikerülik a kézenfekvő feladatokat és kötelességeket, melyekkel azonnal orvosolni lehetne a bajokat. Igaz, hogy némi fájdalmat, veszteséget okozhatnánk magunknak, esetleg másoknak. Ebből a szövevényből egy idő múlva képtelenek leszünk kilábalni, de elfogy a türelmünk, hitünk és attól fogva az események sodrásába kerülünk. Meg sem kíséreljük befolyásolni a történetünket, csak statiszták vagyunk, vagy nézők ebben a drámában. Életünk előadása, ennek a két oldalunknak harcából áll. Valahogyan maga a színpad, saját testünk veszít, mert erről senki se gondolkodik, ha másként nem, akkor úgy, hogy eszközként használjuk, céljaink eléréséhez. A rajz éppen ezt az ellentmondást helyezi a középpontba. Mindenki szívesen el tudná képzelni, hogy mindent megtehet a testével.

 Az ábra baloldali, „lélek” részén helyet kaptak az ösztönök, ősképek (archetípusok), a tudatalatti. Hit nélkül az ember nem lehet Ember, bár a hit sokféle lehet, de egy körben éppen azzal keltettem derültséget, mikor azt mondtam, hogy „…Mindenki hisz valamiben. Ha semmiben sem hisz, akkor a semmiben… hisz…” A boldogság ezeknek az összetevőknek arányain, állapotán is múlik. Közelebb kerülünk hozzá, ha több gondot fordítunk lelkünk eme rejtett zugainak megismerésére. Ennek az oldalnak eredője, az EMBER. Lelkünkben foglal helyet annak érzése, hogy emberek vagyunk. Tudatunkkal is állítjuk, hogy azok vagyunk, de mikor rákérdeznek, hogy emberek vagyunk-e, akkor nem a tudatos énünk fog reagálni. Ugye? Legfőbb dolgunk jelen pillanatban, hogy az Emberi személyiség jellegzetességeit kutassuk, és végül definiáljuk az Ideális Embert. Sok évszázada teremtettek különböző emberképeket, vagy Istenképeket? Mégsem sikerült olyan emberképet összehozni, ami valóban emelt volna ennek a különös lénynek, akik vagyunk a lelki-szellemi minőségén. Talán még sohasem voltunk annyira elesettek a lélek dolgaiban, mint manapság. A pozitív oldal tetején, jelentéktelennek tűnő helyen, de mindenképpen a felső oldalon, tehát valamiféle magasabb, metafizikus szférában találhatók a vallások. Ezek helye a pozitív oldal, mint már mondtam, hiszen az volt mindig is a szerepük, hogy egy népcsoport, szellemi irányítói legyenek. Tulajdonképpen egyszerűen fogalmazva: életmód-elvek, törvények, melyek a korabeli időkben, élet-halál kérdéseiben adtak útmutatókat. De egyúttal köteleztek és megkötötték a tudatot, ezért statikusak. A lélek maga, viszont dinamikus, fejlődik, és fejlődést igényel. Sohasem maradhat meg azon a helyen, ahol a születés pillanatában volt. Az én, nagyon is szubjektív és a vallások tiszteletben tartásával is, objektív szándékú véleményem távol áll bármely vallás elveitől. Vagy, ha közelebbinek tűnik egyikhez-másikhoz, az csupán a véletlen műve… Nem akarom azonban a fiatalkori katolikus „jellegű” nevelésemet teljesen hatástalannak beállítani lelki fejlődésemre, vagy véleményem ilyetén megfogalmazására. Ezt fontosnak tartottam megjegyezni, mert a vallások még mindig neuralgikus pontjai az emberi léleknek, amit illik tiszteletben tartani. Mikor azonban univerzálisan próbálunk közelíteni az Ember, mint földi lény pszichológiájához, annak problematikájához, akkor meg kell tudnunk őrizni semlegességünket és tárgyilagosságunkat, még egy ilyen elvont témában is, mint a Lélek…                                                       

A következő szegmens, amit az ábra magyarázatául kiragadtam, a negatív szellemi polaritású fizikai test. Először azt kell megindokolnom, hogy miért is negatív. Egyszerűen azért, mert a két pozitív részünk, a lelki és a szellemi oldalunk közti akadály, persze csakis szellemi szempontból. Egy amolyan materializálódott tudatosság, az élet tudatossága, nem a szellem tudatosságának terepe. Szükségképpen szemben áll a szellem légies törekvéseivel, vagy éppen „törekvéstelenségével”. Elgondolkodtam azon, vajon miért játszódnak le ugyanazok a jelenségek az állatvilágban is és az embervilágban is. Miért lehet egy állat, egy ösztönlény ugyanúgy rabja egy drognak, egy méreg hatásainak, mint a tudattal megáldott, vagy megvert(?) emberi lény? Azért, mert a függőség egy sajátos szellemi erő, ami egyaránt megragadja az embert és minden élettel rendelkező lényt. Amikor egy szórakoztatási célra tartott csimpánzt felelőtlen gazdája rászoktatott a cigarettára. Amikor a többi, sok szenvedést megélt társával együtt egy rehabilitációs állatkertbe került, a csimpánzközösség, csupán azért vetette ki magából, mert cigaretta híján egyik kezével megállás nélkül a szájához közelített, mint egy láncdohányos. Ez az élmény életem végéig kísérteni fog. Mert az emberek társadalma nem teszi ugyanezt azokkal, akik ilyen abszurd és irracionális módon bánnak a testükkel. Vajon ez, a mindenképpen példaértékű eset a drogok egyetemesen életellenes voltáról, miért nem kap akkora nyilvánosságot, hogy rádöbbennénk felelősségünkre, mikor ilyen és ezer más módon beleavatkozunk a természet érzékeny rendszerébe?   A fizikai test tehát egy olyan átjáró, egy olyan kanyargós ösvény, ami akadályozza a két metafizikai fragmentumunk egyesülését. Ennek tisztasága, akár fizikai értelemben is, módot ad arra, hogy mind a lélek, mind pedig a szellem, az emberi karakter magasabb szféráiba jusson. Miért ne elégednénk meg azzal a sorszerűséggel, ami minden élőlényre egyformán érvényes? A vadon élő állatoknak ugyanúgy rapszodikus az emésztése, bélműködése, ugyanúgy lehet szorulása, hasmenése, vagy bármilyen banális fertőzése, mint az embernek. Csupán az a különbség köztük és köztünk, hogy mi képesek vagyunk tetteink és azok következményeinek nyomon követésére, és a múltból tudunk tapasztalatokat arra felhasználni, hogy a jövőbe kivetítve, elkerüljük tetteink negatív hatásait, főként, magunkra nézve. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás „aktivizálódik” a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás aktivizálódik a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A Fizikai test ebben a szennyezett állapotában szenvedéssel és fájdalommal, betegségekkel megvert állapot. A szenvedéstől, haláltól való félelem, vagy inkább a rettegés az, ami uralja. A rettegés, amit akár depressziónak, pánikbetegségnek nevezhetünk, nincs valódi oka, alakja, színe, szaga; csakis borzalma. Ez a szenvedő, rettegő, érzéseiben bizonytalan, néha vakhitbe menekülő lény, aki vagyunk, bizonyosságait a tudás ismerete és létezésének elfogadása nélkül, tanulással próbálja megszerezni azt, amit tudásnak vél. Gyakran a tanulás rabjaként, vak szolgájaként, annak vakhitű zsoldosaként ezt az un. Lexikális tudást kikiáltja a valódi és egyetemes tudásnak. Nem lehet csodálkozni rajta, hiszen akarva, nem akarva, rengeteg erőfeszítését tagadná meg, ha rájönne, nem jutott egy milliméterrel se közelebb a tudáshoz. Sőt lehet, hogy messzire eltávolodott tőle. Azok, akik a jelentős többséget alkotják a földön, és magukat a tudás letéteményeseinek tekintik, kinyilatkoztatásaikkal, amiket dokumentumokban és szervezetekben gyakorolnak, sokakat el tudnak téríteni attól a bátor életviteltől, szemlélettől, ami félretéve az írott és hirdetett dogmákat vissza próbál térni az őstudáshoz, mint éltető forráshoz. Nem szükségtelen azonban maga a tanulás, hiszen közben a tudatunk, a valódi és tiszta tudat, ha elég nyitottak és tisztaszeműek vagyunk, megmutatja a tudáshoz vezető utat. Ritka és kivételes esetben, egy addig hivatalosan felkent papja a lexikális ismereteknek, felébred az igaz, vagy inkább valódi tudásra. Ezt a szót, vagy fogalmat vallások előszeretettel használják, de, elfogadva, hogy magjukban tartalmazzák azt, szándékukban legtöbbször követik azt, mégis a tudás csak mindenféle manipulációtól és akarattól független létezőként vehető igénybe. A ráció, vagy gyakoribb nevén: racionalitás, iskolázottság útján terjedő szellemi betegség. Emellett nem tévesztendő össze a józanésszel, ami inkább a tiszta tudat ismérve. A logosz, inkább és teljes egészében a tiszta tudat által közvetített őstudás. A lexikális tudást, tudva azt, hogy többnyire a kíváncsiság és az érdeklődés motiválja, mégis a társadalmi köztudatban egzisztenciális kérdésnek kell tekintenünk, ami mutatja alacsony szellemi mivoltát. Egyre inkább, bizonyos „kötelező” tanok birtoklása belépőjegyet biztosít a magasabb anyagi szférákhoz. Manapság nem foglalkozhat senki sem olyan témákkal és oly módon, ahogyan megsérti a trendet, mert pillanatok alatt eltűnhet a tudományos világ süllyesztőiben. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a lexikális tudást az EGO elvei vezérlik. Ez biztosít aztán egyre több és nagyobb hatalmat a tudomány vakhitű követőinek. Őket megsérteni nagyon veszélyes. Fölötte állnak minden hivatalnak, bár gyakran maguk a legerősebb hivatal. Nem feltétlenül, de gyakran jut el az ilyen ember is ahhoz a lelkiállapothoz, vagy a dölyfösség, vagy a kiábrándultság kapcsán, hogy az élvezetekbe menekül. Ám, még gyakoribb az is, mikor a tiszta tudat felől bizonytalanok és tudatlanok esnek az élvezetek csapdájába. Ez a jelenség, pedig minden tudós szégyene. A tudomány hideg közönye nem számol azok millióival és milliárdjaival, akik nem jutván a lexikális tudás közelébe sem, vagy elutasítják azt és lecsúsznak a szellemi nyomor szintjére. Sokan, érezve a tanítási rendszerek csődjét, és egyáltalán, a tanulandó ismeretek haszontalan, sőt még inkább káros voltát, és ez a mai ifjak nagy számára igaz, elutasítják a tanulás minden fajtáját. Nem tudhatjuk, és ők meg se tudhatják ezen a módon, hogy valóban jól teszik-e. Amikor a teljes összeomlás szélén a „közoktatás”, mint értelmetlen kulissza, az ipari és fogyasztói gondolkodás szolgájaként, mégis csak megtűrve, magába szippantja a fiatal embereket, minden igyekezetével megpróbálja őket leszoktatni a gondolkodásról, ami, ha jól gyakorolják, elvezethet a tudáshoz is…A vágyak egyként támadnak tudós és tudatlan emberekben, vagy a lélek ösztönvilágában. De olyan vágyak, melyek a fizikai testet szennyezetten tartják, vagy szennyezetté teszik, és nem felemelnek, nem léleképítők, hanem pusztítóak, a szenvedélyek és anyagi, hatalmi célokat sóvárgók; nem az extázis nemes, szellemi szférájában keresik kielégülésüket és boldogítójukat:

azok rothasztják szét a testet és a lelket…                                                                    

Kis eszmefuttatásunk következő, egyben utolsó szakasza, a szellem, vagyis az emberi szellem világát taglalja.

Az ember, akár az összes tudattal bíró létező, lényét, valóságát, csak a mindenség egészének támogatásával mutathatja és élheti. Egyúttal a mindenség is táplálkozik az általa megélt valóságból, hogy átadhassa a többi létezőnek. Ez a világ együttműködésének törvénye.

Rögtön le kell szögezni, hogy a szellem, vagy a tudat, ami már konkrét és megfoghatóbb, mint az előző, minden látható és szemünk elől rejtett valóság sajátja, nemcsak a miénk. Ha számunkra lehető, hogy tudatunk legyen, akkor ez a képesség és lehetőség az univerzumban van, hiszen a semmiből semmi sem keletkezik. Attól, hogy mi magunk felfogtuk, hogy birtokában vagyunk a tudatosság egy fokának, még nem nevezhetjük magunkat egyedüli tudatos lénynek. Hogy milyen fokon vagyunk tudatosak, és a többi, hozzánk, vagy önmagához képest, másfajta tudatosság, mennyire felel meg a mi tudatosságról alkotott képünknek, külön tanulmányt igényelne.

Az emberi psziché szellemi szférája, ebben a speciális olvasatban, több vetülettel is rendelkezik. Előrebocsátom, hogy önmagában nem funkcionáló részről beszélünk. Mint a lélek esetében, úgy a szellem esetében sem beszélünk holmi entitásról, bennünk lakó szellemi lényről, aki minket felülről figyel és irányít. Ez a téveszme, pedig áthatja igen sok ember tudatát, és megkeserítheti az életüket, vagy elaltathatja önmaguk iránti tudatosságukat; kábán tartja őket. Csak várják, hogy a bennük lakó istenség, megadja a következő lépéshez szükséges utasításokat.

Ehelyett, mikor részeket említünk, melyek különböző színeket és árnyalatokat kölcsönöznek személyiségünknek, a részelemzésekkel jobban megvilágíthatjuk az emberi lény alapvető sajátosságait.

Különösen alkalmasak ezek a spekulációk arra, hogy sajátos, csak a mai emberre jellemző visszásságokat és korlátokat találjunk, melyek akadályoznak minket szellemi felemelkedé­sünk­ben.

Vegyük tehát sorra, a már ismert módon az utolsó ábra részleteit.

Az ábra bal felső sarkában, a teljes képen jól láthatóan, a lélek és elme közti képzeletbeli vonalon, az elme felé eső oldalon található a tudás, mely tartalmában és használatában lényegesen eltér attól a lexikális tudástól, amely a fizikai test sajátja. A tudás olyan bizonyosság, mely némileg a hittel is kapcsolatba hozható, azonban nem a hiten alapszik. Igen ingatag lábakon áll az a tudás, ami görcsös ismételgetések, szajkózások látszólagos eredménye. A tudás, amit én annak nevezek, a látás képességének kitágított és sokszorosan tükröződött esszenciája, gyémántmagva. Szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. Ennek léte és színvonala a szemből olvasható azok számára, akik a tudás valamely fokán állnak. Mások, akik a tudás közelébe sem tudtak férkőzni, mert elfoglalja tudatukat a sok haszontalan, technikai és képmutatásból táplálkozó ismeret, vélt tudás, képtelenek ennek a tudásnak, még a körvonalait sem érzékelni. Mikor valamely tett, vagy gondolat ebből a tudásból jön létre, vagy építkezik, a következmény mutatja az egyetemes tudás jeleit. Ezt már többen is képesek felfogni és belőle tapasztalatokat levonni, erőt meríteni. Csupán még annyit tennék hozzá, hogy nem holmi misztikus képességről van szó, hanem olyan szellemi szűrőről, mely azt vonja ki a mindenség hullámrezgései közül, ami lényünket érintő és jellemünket felemelő tudás.

Egyelőre elég legyen ennyi. Minden szó és fantáziálás erről a tudásról fikcióvá válik, míg nem jelennek meg köztünk azok a különleges személyek, akik bírják eme alapvető emberi képességünket.

Fontos kihangsúlyozni, hogy pozitív oldalunkat elemezzük. Ennek az oldalnak eredendő szerepe, hogy a tőle elválasztott, kényszerűen elszigetelt lelki részünkkel együtt, kiteljesítse személyiségünket.

Az elme, ismét egy olyan fogalmat takar, mely sok zavar lehetőségét rejti. A józan észt szokták az elmével azonosítani, ami, legalább is szerintem, egy viselkedési, viszonyulási képesség, nem pedig olyan alap, amire az egész psziché épül. Ennél fogva az elme, emberi alkotás, melyet elődeink, kollektív módon, számunkra létrehoztak. Szokták mondani: „elmebeli”, vagy „elmés”. Mindezek korántsem világítanak rá az elme valóságos lényegére. Az elme, inkább az univerzális tudás tárháza, vagy inkább potenciális lehetősége, mellyel mindannyian élhetnénk. Tisztelet kellene, hogy övezze. Valamiféle öntudat, az ember létünk tudása, de nem az én tudata, a megjelenésünk és viselkedésünk kifelé megnyilvánuló összképe. Mikor azt mondjuk: az elme hatalma, akkor közelítőleg utalunk, mindazokra a rejtett és látható képességekre, melyek elménk által, magasrendű szellemi teljesítmények lehetőségét hordozzák. Csak sejthetjük azt a távlatot, amelyet elménk által befuthatunk. Még csak igen kis részt tudtunk megfelelően kiaknázni ebből az egyre bővülő bázisból. Nem azt, amire a tudósok már többször utaltak, hanem azt, amit a különleges képességek, kissé távoltartó és misztikus meghatározásaként sejtünk. Elménk az évezredek tanulása és alkalmazkodás révén olyan bonyolult és hatékony szellemi erő birtokában van, aminek csak kicsiny részét képezi a tudományos tudás. Ahogyan eljutunk a tudományos ismeretek megszerzésének felső határához, a világ megértésének olthatatlan szenvedélye előtérbe helyezi azokat a kihasználatlan, de háttérben működő érzékeket, képességeket, melyeknek vizsgálata kívül esett a tudományos gondolkodás hatókörén. Ezeknek feltárása másfajta gondolkodást igényel. Sokakban fel sem merül, hogy még a tudomány véges lehetőségeit is kitágíthatja az a figyelmen kívül hagyott terület, ami éppen „laikusok”, és botcsinálta „parapszichológusok”, néha kellő intelligencia és higgadtság híján, hiteltelenül, de vakhittel terjesztett tanai mögött valóságosan létezik. Mindenki érzi, akarja hinni, reméli, hogy kell lennie valamilyen erőnek, ami az emberi elme különleges „varázserejét” bizonyítja. Ez az erő lesz az, ami meg fog minket menteni attól, amit mi magunk hoztunk létre.

Bizonyosan megteremti a mennyiség, a maga minőségét, ha az idegek és hormonok bonyolult szövevényét elképzeljük. Az akarat és a képzelet valóban hihetetlen eredményekre képes. Gondoljunk a tibeti papok koncentráció általi teljesítményére, a testhőmérsékletüknek az elme segítségével való emelésére. Csupasz testtel a mínusz 20 C°- on, egész éjszaka, alvás közben, minden külső technikai segítség nélkül.. Csak egy azoknak a jelenségeknek gazdag tárházából, melyekkel a hivatalos tudomány felszínesen és jelenség­szin­ten foglalkozik.

A tiszta tudat, Egy általam használt meghatározás arról az énről, aki isteni, tiszta formában, mindenki pszichéjében ott van. Ez a tiszta tudat, azt az eredeti képet tartalmazza rólunk, amihez mindjobban hasonlítanunk kell. Ha az életünk kezdetén, olyan családba születtünk, hogy szüleink már birtokában voltak tiszta tudatuknak, és bennünket is eszerint neveltek, akkor életünk során már nem kell küzdelmet folytatnunk, önmagunk felfedezésére. Persze, ezt nevezhetjük kalandnak is, már, ha kalandba beletartozik a harc is, amit én kevéssé hiszek. Vajon, ki mondhatja el ezt magáról, zavarodott világunkban?

Míg a Lélek oldalon jelenik meg az Ember voltunkról való hitünk, addig a Szellem oldalon található, hogy milyen is az Ember valójában. Milyennek kell lennie egy Embernek. Erről való tudomásunk, ettől való elidegenedésünk miatt igen csekély. Kultúránk története alatt ezernyi könyv jelent meg arról, „milyen lehetne”, de szemünk előtt látható a valóság. Hamvas is többször említi, hogy nem valósul meg az ember. Csak beszélünk róla, hogy milyennek kéne lennie. Aztán azt is felhozzuk ilyenkor, hogy mindenki más. Mikor ez a téma felmerül, azzal ütjük el: „Az ember már csak ilyen”. Nem vagyunk jó véleménnyel magunkról, de legalább ebben egyetértünk. És ebben a szellemben éljük az életünket. Nem késztet minket semmi sem arra, hogy megközelítsük a bennünk lakó Istent. Néha megjátsszuk, „mintha”, aztán kifújjuk magunkat, és megint „olyanok” leszünk. Nehéz elmondani is, megérteni is, hogy mi módon találhatjuk meg önmagunkat. Néha a katarzis segít ebben, bár az ehhez vezető út sem nehezebb tanulmány, mint megépíteni egy repülőgépet. Mégis kevesen mernek rá vállalkozni, és az egész életüket céltalanul, vagy hamis célok szolgálatában élik le.

 A tiszta tudat mindent tud arról, milyennek kellene lennünk, mint mondtam. Hogyan lehet egyáltalán kapcsolatot teremteni vele? Sokan, a tiszta tudat alatt a józanságot, befolyásmentességet, józan észt értik. Van is benne valami, de nem teljesen fedi a lényeget. A józan ész, nem az elme tekintetében, hanem, ahogyan egy korszak embere érti, mindig az ügyeskedés, fondorlat, lelemény képességét rejti, amivel jól el tudunk lavírozni a tiltások és lehetőségek közt. Mindig tudunk kompromisszumokat kötni, még ha ellentétben is állnak elveinkkel. Meg tudunk alkudni, ha kell, fennmaradásunk érdekében. Ellenben az én olvasatomban, a tiszta tudat több ennél. Megmutatja, hogyan lehetünk emberek, minden körülmények között. Sőt, még ennél is több: törekvést jelent a teljes emberi jellem megalkotására. Önmagunk isteni alakjának megformálására. Később a „másfajta” istenképről is esik majd szó, de előzetesként, a tiszta tudat Istenképe, nem égi, hanem nagyon is földi kép. A földi léttel megegyező, annak szerves része. Külön érdekessége, hogy minden ember egyediként jelenik meg benne, ezért nehéz általánosítani, azonban minden ember egységes abban, ami az embert jellemzi, általában. Ahogyan az életformák változatossága megjelenik a fajok változatosságában, úgy a külső jegyek is minden egyénnél milliárdnyi változatban léteznek. Azonban, félre értve az emberi lény alapjellegét, és egyezését az összes többi lény alapjellegének meglétével, egyúttal létszükségleteikben is, és jogaikban is meg akarják az embereket különböztetni. Ezt a szemünk előtt teszik, és mi ezt békésen tűrjük. Sőt, rájátszunk, segítséget nyújtunk, hogy mindez megtörténhessen. Hiszen, ezzel egyúttal, saját elsőbbségünket másokkal szemben, ugyanúgy érvényesíthetjük.

Elfeledve, hogy a külső jegyeket, a temperamentumot, a gondolkodást, a viselkedést, ami alapján embertársainkat meghatározzuk, a Földbolygó különböző területeinek éghajlati, táplálékválasztékbeli, népesség eloszlásbeli körülményei, valamint ezek következményeként kialakult történelmi, kulturális, hagyománybeli, és ezernyi más körülmény alakítja. Igen fáradságos mindezt megismerni, de könnyebb az egész népet fajnak nyilvánítani, aki nem egyezik velünk, és aki ártalmas, és ezért nincs is rá szükség. A többit tudjuk. De a nemzetek is felállíthatnak elméleteket a másik nemzet ellen, hiszen nem ismerik, és nem ismerik el a másikat. Ha ezt tennék, hogyan is kiálthatnák ki magukat értékesebbnek, kvázi, több joggal rendelkezőnek a másiknál? Mindezt, természetesen egymásra is alkalmazzuk. Persze, ha egyeznénk tiszta tudatunkkal, akkor soha nem történhetne meg ez így. Kicsit erőltetett logikával azt mondhatom, hogy önazonosságunk felőli bizonytalanságunk frusztráltságában tekintjük embertársainkat idegennek, sőt ellenségünknek. Minden, amiben a másik jobb nálunk, negatívként, lelki teherként nehezedik ránk, és könnyebb másokra tükröznünk hibáinkat, mintsem megközelíteni önmagunk ősképét.

A Szellem fő jellemzője, miként az univerzális, mindenek felett létező szellemi szubsztancia, hogy örök. Ez az örök szellem, a létezés csodájának magyarázata. Az örök körforgásnak, az örök változásnak és megújulásnak. Az élet nevű furcsa képződmény is örök, abban a megfogalmazásban, hogy bárhol, ahol bizonyos körülmények, bizonyos időtartományban megvannak, kialakul, és folyamatokat alkot. Akár elnevezhetjük ezeket evolúciónak is, de ez nem tartozik szorosan témánk körébe. Az örök fogalmának megértése, a tiszta tudat birtokában nem is olyan nehéz. Annak mértékében, ki-ki mennyire van közel saját, tiszta tudatához, oly mértékben fogadja el és él annak a tudatával, hogy ő is csupán ennek az örökös mozgásnak egyik résztvevője; nem mellőzhető, hanem éppen megfelelő, és fontos résztvevője, de semmivel sem fontosabb, egy másik résztvevőnél. Ezzel megegyezőn, nem mondhatjuk azt sem, hogy egy ember fontosabb a több embernél, vagy viszont: több ember fontosabb az egy embernél.  Sok nehézséget okoz mindennek a megértése, és még nagyobb nehézséget alkalmazása életünkben, cselekedeteinkben.

Az örök fogalmának abszurd és paradox volta a tudatunkban, eredményezett az örökkel kapcsolatban egy személyt. Önmagunk hiányos ismerete miatt, azt képzeljük, hogy amit mi magunk képtelenek vagyunk megérteni, azt csak egy nálunk sokkal magasabb szellem értheti, tudhatja. Egyúttal ő a kormányos, aki mindig megmondja, mi legyen a következő lépés. Mivel mi ezt úgysem tudhatjuk, ezért nem is foglalkozunk vele különösebben, hanem sodródunk a történetek és az elemek kénye-kedve szerint. Pedig, az örök tiszta tudat minderről használható információkat tartalmaz, ha megfelelő tudásunk van ennek kiolvasására.

Az élet örök volta mellett, minő paradoxon!…: saját kis életünk éppen, hogy nem örök. Az elmúlás tudata végigkíséri életünket, megnehezítve, megkeserítve azt. Sokan azért nem vállalkoznak a tiszta tudatukhoz való közeledésre, mert azt hiszik, hamarosan elmúlnak erről a világról. Akkor meg „erre a kis időre” már nem érdemes változtatni. – Mondják.

Nevetséges, egyúttal tragikus is, hogy a fiatalok, annyira félnek attól, hogy hamarosan öregek és múlt idősek… lesznek, hogy inkább maguk siettetik ezt az elmúlást, tudatlanul, vagy tudatosan, készakarva. A legfőbb tévedés ebben az, hogy ne mi magunk határozzuk meg, életünk hosszát, de mi vagyunk felelősek minőségéért. Ennek kissé ellentmond az, hogyha, tiszta tudatunk támogatásával, mindig a megfelelőhöz nyúlunk, mindig a megfelelőt gondoljuk, mindig a megfelelőt tesszük, akkor életünk hosszabbá válik relatíve, és a valóságban is. Ezt sokan eléggé misztikusnak, sőt ellenségesnek tekintik, hiszen meg kell szűrniük mindent maguk körül, még gondolataikat, érzéseiket is. Azt hiszik, hogy ez a tevékenység kitölti a teljes életidejüket, nem hagyva időt szórakozásra, lustálkodásra, élvezetek hajszolására, hatalom gyakorlására mások felett, erőszak alkalmazására és hasonlók. Van is ebben valami, de elfelejtik, hogy „valamit, valamiért”. Mivel, nem tudják, nem tudhatják meg, milyen is lehet tiszta tudattal élni, csak azt hiszik, ez az egy életforma létezik, amit ők tudattalanul, kábán megélnek.

Az emberek nagy tömegei nem értékelik eléggé a tudatuk tiszta és világos voltát, nem a racionalitást, hisz azt már megfelelő helyen és módon meghatároztuk, hanem az éberség, az ébrenlét meghatározó voltát és mindenek feletti értékét. Egy olyan démoni szellemet, amit manapság igen gyakran megidéznek, elneveztek eutanáziának. Ez a szellem azt tükrözi, amiben az egyén egész életében élt: a kábaságot, önmagunkról való teljes tudatlanságot. Azt a törvényt, hogy az élet örök tanulás, teljesen elfeledve és figyelmen kívül hagyva, úgy akarnak átevezni „Káron ladikján”, hogy közben semmit sem tudnak arról, ami csak egyszer történik meg velük az életben: a halálukról. Nem beszélve arról a felelőtlenségről, ami a lehetőségek sorát figyelmen kívül hagyja, amivel a fájdalmat, és a szörnyű kór okozta szétesést, meg lehetne akadályozni. Az egész élet torzképe jelenik meg a halál körüli machinációkban.

A nem a tiszta tudat által irányított élet, törvényszerűen hozza magával a különböző betegségeket, melyek minden esetben a tudat betegsége is, és a lélek betegségei is, de nem csak azé, mint sokan hiszik. Ezért, minél korábban ébredünk fel valónkra, annál kevesebb betegséggel kell ezután leszámolnunk. De megtehetjük és meg is kell tennünk. Nem szükségszerű, hogy idősödve egyre betegebbé váljunk. Viszont szükségszerű kellene, hogy legyen, hogy egyre bölcsebbekké váljunk. Ennek az ellenkezője történik: egyre ostobább, gyerekesebb viselkedést mutatunk, és erre bíztatást is mindenünnen. Nem lehet többé alapozni ránk a többieknek. Joggal tekintenek ránk a fiatalok úgy, mint kidobandó kacatra. Persze, ez így rossz hatást kelt a fiatalok jellembéli fejlődésére, mert igazolni látszik idős-gyűlöletük jogossága is. Pedig éppen fiatalkori balfogásaink következményeiként, magunk is ilyen kriplikké fogunk válni öreg korunkra.

Mi hát a legfőbb feladat, amit teljesítenünk kell önmagunkkal szemben?

Megszerezni és megőrizni tiszta tudatunkat mindhalálig.
folyt. köv.