Múlt – jelen – jövő?

Sajnálom az életet most kezdő fiatalokat.

Isten, vagy a mindenható evolúció, de az élet, a sejtek, és rendszerek mindig a legjobbat próbálják létre hozni abból az „anyagból”, amit az előző nemzedékek rá hagytak. Az, hogy ez a nemzedék milyen biológiai „terméket”, kvázi géneket hagy az utókorra, most ne is említsük.. A céltéma a szellemi „eredmény”, amit az eddigi kb. 70 év ránk hagyott. Vajon ez a serkenő nemzedék mit tud ebből kihozni?

Leginkább az utóbbi 30 év, ami a legmeghatározóbb változásokat hozta, melyek összességükben szinte megoldhatatlan feladatok elé állíthatja azokat, akik megkísérlik kielemezni mindezek hatásait – főleg az ifjúságra vonatkoztatva.

Mi – a „kifutó nemzedék” – már mindent láttunk, vagy amit nem az nem is méltó arra, hogy lássuk.. Ezzel a tapasztalat arzenállal elborzadunk: vajon hogyan tud megbirkózni a feladatokkal unokáink nemzedéke?

Ha ők a legjobb, ami az emberiséggel történhet – így gondolom – akkor hogyan lehetséges azt az „igyekezetet”, amit az életet létrehozó „egységek” a mi esetünkben is bevetettek az előző nemzedékek mind jobb emberiséget célzó alkotó munkája során, hogy mégis ilyen „szerény” eredményt hozott?

A dekadencia a legjobb szó, ami megközelíti az ítélet igazságát. Vagyis a nívó nemzedékenként egyre alacsonyabb. Innen nézve, akkor könnyebb lesz a dolga az ifjabbaknak?

Azt kívánom nekik, hogy sürgősen kezdjenek hozzá a kritikai önvizsgálatra, korszak értékelésre szakosodó kollégiumok létrehozásának. Cél továbbra is az emberi minőség ideális meghatározása, mellőzve ebben a technikai követelményeken nyugvó mai szemléleteket. Bőven van mit leküzdeni a jelenleg látható hátrányok tömegéből! A „sajnos” azért jogos, amiért még nem látható az a kemény és tiszta „mag”, ami erre képes volna.. Az az oktató csapat, akik belőlünk művelődtek ki, vajon elég erős lesz-e erre az utolsó feladatra? Könyvek, személyes ráhatás, szeretet híján. Tetszenek tudni: a beígért „mesterséges intelligencia” (?) irányítása alatt..