Újévi jókívánság: Figyelők

Néhány napos felismerés: az emberek három csoportra oszthatók a Földön: mozgatók, mozgók, figyelők. A három embercsoport tagjai közül csak a figyelők képesek tanulni, gondolkodni, ismeretet átadni. A mozgatók nagyon alacsony tudati szinten élnek, a mozgók rettegnek tőlük, és bármit megtesznek parancsra. A figyelők mindenre figyelnek, ebből tanulnak és más figyelőknek továbbadják a tudásukat.

Már szinte hallom az ellenérveiket, de a figyelők nem vitatkoznak, nem küzdenek. Az itt leírtak remélem hasznukra lesznek további életükben.

E három csoport közül eddigi írásaimban sok szó esett figyelőkről, mozgatókról, mozgókról, ha nem is ilyen koncentrált formában. Jelen írás kifejezetten a figyelőknek szól. Meg fogják érteni.

Kik a figyelők?

Általában nagyon korán észreveszi a környezetük az ilyen gyermekeket, és idővel ők maguk is tudatosítják, hogy mi a küldetésük ebben a világban. Nekem szerencsém volt, mert „érett gyermek” voltam. Idősek voltak a szüleim, és édesapám 42 évesen (6×7) nemzett. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemi, tapasztalati információinak nagy részét képes volt továbbadni nekem. Visszagondolva születésemre, utólag elmesélték rólam, hogy nyitott szemmel születtem, rögtön körülnéztem, hol vagyok, a bába és a család csodálatára.. Édesanyám 2 évig szoptatott, ami lényeges a szellemi-testi fejlődés szempontjából. Két „farkasfogam” volt, amit „sámánfogként” is szoktak hívni. Ezeket az orvos kihúzta. Alapvetően össze-vissza nőttek az alsó állkapcsomban a fogak. A felsőben csak ez a két „plusz” fog volt szabálytalanul. Testileg elég gyenge voltam, ami a szellemiek túlsúlya miatt, és az idős szülők elhasznált, lestrapált génjei miatt lehet. Idővel konstatáltam, hogy sokízületi gyulladásom és enyhe fokú cisztás fibrózisom van. Ezeket az „autoimmun betegségeket” semmilyen orvos vagy egyéb vizsgálati eredmény sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta…

Pedagógiai tanulmányaim során fejlődés-lélektanból megtanultam, hogy a gyermekek kb. 12 éves koruktól tudnak elvonatkoztatni. Legkorábbi emlékem, mikor a járókában a bal lában nagyujját szoptam… Homályosan vannak korábbi jelentéktelen emlékfoszlányok is. Mikor 8 éves koromban az iskolából a murvás úton, 2 kilométeres bandukolás közben hirtelen feleszméltem:

„Jé! Én élek és érzékelem a világot! Milyen csodás a táj. Egy völgyet patak szel ketté, a távolban magas töltésre épített út állja el a kilátást, jobbra idős diófák, feljebb mandulafák, távolabb csererdő, balra erdős domboldal, lent mező, nedves nádasok, csörgedező forráserek… Ebben élek, és ez nagyszerű. Belém sajdult az érzés: itt vagyok és dolgom van. Az iskola ezt némiképp akadályozza, de most jó, mert éppen hazafelé tartok, vár édesanyám, megint tanulhatok apámtól. Rengeteg roppant érdekes gép, szerszám, olajszag.. A padláson kincsek a homokban. Régi könyvek, útleírások, felfedezőkről, kalandokról. Galambok.. Az épület másik felében magtár búzával, ott a legjobb hanyatt fekve ábrándozni.. Csupa élmény..”

Miközben legújabb tapasztalataimat megosztom Önökkel, a gondolatok saját törvényeiknek engedelmeskedve haladnak az elmémben.. Ezek szerint továbbfejleszthető az eddigi felosztás „lélek, szellem, test” úgy, hogy „lélektudat, szellemtudat, testtudat”. Ezek között található az Univerzális tudat, vagy tudatos tudat, ami mindezeket együtt figyeli.

Ezekre a felismerésekre – ha hiszik, ha nem – feleségemmel való kommunikációm során jutottam.

Erről kicsit bővebben kell beszélnem…

Évekkel ezelőtt, mikor először a keleti bölcsességekkel találkoztam (legelőször természetesen az „Ezeregy éjszaka meséi”, a Bagdadi tolvaj és ehhez hasonló történetek által) beleszaladtam egy érdekes gyógyító elméletébe.. Butejkó (Buteykó) volt a neve annak az orosz asztmagyógyásznak, aki egy videóban röviden elmagyarázta a módszerét. Ma már tudom, hogy részben a keleti (talán kínai) gyógyászat „légzésterápiáit” vette alapul. Ennek rövid lényege, hogy csak az orron keresztül szabad levegőt venni! Lehetőleg minél kevesebbet… A testen belül a CO2 szintjét magasan kell tartani, hogy az oxigén könnyebben felszívódhasson a vérbe…

Ugye, milyen érdekes? Mindenki úgy tudja, hogy minél nagyobb lélegzetet kell venni, akkor jutunk elég oxigénhez… Nos, ez a kis látszólagos kitérő sokkal fontosabb (bár ez is nagyon fontos, szinte életmentő!) dologra irányítja rá a figyelmet: Az összes keleti bölcselet tartalmazza azt a tételt, hogy a harmadik szemet ki kell nyitni. Hogyan lehet ezt megtenni és miért? A „harmadik szem” a tobozmirigy helyén van, és roppant fontos szerepet tölt be. Ez a „szem” segít hozzá az összefüggések felismeréséhez, a tág látásmódhoz, amelyek nélkül önmagunk és a külvilág összevetéséhez, vagyis az öntudathoz nem jutunk hozzá. Sokakkal ellentétben, az öntudat nem csak azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani a társadalmi nevünket, funkcióinkat, születési helyünket, az országot és a nyelvet, valamint ezeket helyesen is használjuk, hanem elsősorban azt jelenti, hogy tudjuk kik vagyunk az Univerzumhoz viszonyítva. Ezen belül az emberek és az összes természetalkotó, állatok, növények, föld, víz, levegő vagyis a Mindenség viszonylatában. Ugye nem is gondolták, hogy az öntudat nemcsak annyi, hogy tudjuk hol van fenn és lenn, vagyis meg tudunk állni a lábunkon és kérésre egyenesen tudunk lépdelni egy vonalon…

Tehát, a tobozmirigy állandó ingerlése, ahogyan a levegő az orrüregen keresztül átjárja a légutakat, és teszi a dolgát, végső soron a magasabb szellemi tartalmak elérését is segíti.

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a pár éve felfedezett cisztás fibrózis, ami köznapi nyelven állandó váladékozást jelent nemcsak hogy gyógyítható, hanem teljesen eltüntethető.. Nem akarom Önöket untatni a részletekkel, csupán annyit mondok, hogy egész gyermekkorom ennek a kellemetlen tünetnek a jegyében telt. Az általános iskolában volt egy „orrpolipos fiú”, aki egy osztályban járt velem. Már jócskán benne jártam az 50-es éveimben, mikor valaki összetévesztett vele… Tehát mindenki tudta rólam, hogy nekem állandóan be van dugulva az orrom, és halomnyi zsebkendővel járok.. A papír zsebkendő korszakban már nem tűnik fel annyira. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a mai nemzedékek (…) egy ilyen témával mennyire nem foglalkoznak.. Nem kis részben a jelenlegi tudati-szellemi-testi állapot ezen ismeret hiányának következménye, sőt voltaképpen a saját magunkra való figyelés hiányából ered.

Az említett tudós professzor tudományát tanítják, különösen a súlyosabb asztmatikus, allergiás és egyéb légzéssel kapcsolatos „betegség” leküzdésére.

Az „átlagember”, aki nem figyel efféle „jelentéktelen” „áltudomány” ismereteire, sokat veszít. Életében egyre lejjebb sodródik. Ez – mondhatni – „magánügy” de a figyelőkre az jellemző, hogy nem tesznek különbséget ember-állat, homokszem-falevél, nő-férfi, politika-vallás stb. „jelentős-jelentéktelen” momentum között. Mindenre figyelnek, és mindent a maga helyére szeretnének tenni. Csak akkor lehet a világ egy „jó hely”, ha embertársaink közül egyre többen megtanulják az „élettudományt”.

A figyelők és a „többiek”

A figyelő szerepkör gyakran születés, vagy korai elhivatottság eredménye. Nem kiváltság, inkább áldozati teher, amit életünk végéig cipelünk. „Betegségeim” számomra hatalmas segítségek az élet szeretetéhez. Elmondják ezt azok is, akiknek fogyatékos gyermekeik, élettársaik, családtagjaik vannak. A figyelem tehát lehet választás, vagy elfogadott szerep is. Jóllehet, ezek a figyelők csak belekényszerülnek ebbe a szerepbe, és esetleg más téren élik a „megszokott” életüket, azonban viszonyulásaikat nagyban befolyásolja a sors eme „feladata”.

A mozgók megelégszenek azzal, hogy kezdettől fogva más irányítja az életüket, vagy kényelemből, lustaságból, legtöbbször valamilyen vélt vagy valós hiányosságból, mely őket saját szemükben (!) a többi ember alá helyezi, életük végéig másoktól függnek. Viszont, fontos tudni, hogy a jelenkor „társadalmi” meghatározottsága manipulált létviszonyok keretében van. Az ember önfelismerése komoly akadályokba ütközik. Család, munkahely, államalakulat-államforma, vallás és egy sor akadály, „társadalmi skatulya” akadályai tornyosulnak a világot megismerni akaró gyermek elé. Egyik, ha nem a legnagyobb akadály az oktatási rendszer. Mind a formája, mind a tárgya, mind módszere, mind szelleme, és célja tekintetében. A leegyszerűsített cél a Rendszer szolgálata. A megszerezni kívánt tudás nem más, mint a Rendszer szolgálati szabálygyűjteménye. Az egyes „szakmák”, tudományok mind saját elvek mentén végzik a tevékenységüket, egyben azonosak: mindegyikük önmagát tartja a legfontosabbnak. A „társadalmi” képlet azonban állandóan változik, mivel a „tudomány” és a „politika” nem Földben, emberben, természetben, szellemben tudatban, hanem érdekben, hatalomban, vagyonban, élvezetekben, haszonban gondolkodik. Ha minden egyes ember megfelelő információkkal rendelkezne önmagáról, tisztában volna azzal – függetlenül az „elvárásoktól”, aktuális gazdasági, szemléletmód béli környezetétől – mire „hivatott”, de nem a Rendszer vonatkozásában, hanem Univerzálisan (!), ismerné a testét, érzékelné a többi létezőt, akkor nem lehetne tetszés szerint ide-oda rángatni. Ezt elkerülendő, mind erősebb, hatékonyabb módszereket fejleszt a Rendszer, hogy végleg elzárja az embert önmagától, és lehorgonyozza a Rendszerhez. Ennek legsikeresebb módja a szórakoztatás, ami a butítás ősrégi módja, a testi/zsigeri élvezetekre való ráirányítással párhuzamosan. Fontos, hogy a mozgatottaknak csak annyi lehetőséget adjanak, hogy éppen tudjanak eleget fogyasztani, legyenek mindig betegek, bűnözzenek, maradjanak minél ostobábbak, akár gonoszabbak is, hogy a Rendszert működésben tartsák. Mondhatni: a Rendszer mozgató ereje a mozgató embereken túl az emberi jellem minél gyengébb, alacsonyabb formája. A tudatlan, állandóan bizonytalan, elégedetlen, agresszív ember, akivel „foglalkozni kell”, akire intézményeket lehet létrehozni, aki számára „munkát lehet teremteni” (brrrr..), vagyis politikát, versenyt, háborút lehet indítani. A tudatos ember csak akkor támad, ha igaztalanul veszélyeztetik, és ha szellemi úton a veszély nem elhárítható. A védekezés, mindig olyan súlyú, hogy a támadó élete, lehetséges szellemi potenciálja megmaradjon. Az Élet, mint legfontosabb véd elv, kincs, lehetőség mindent átír.

Ebből a vázlatos leírásból is kitűnik, a figyelők élete nem fenékig tejfel… A mai szemlélet pedig a kényelem, a minél erősebb inger, izgalom, nem törődve annak testi-lelki következményével. Nem véletlen, hogy a „figyelői attitűd” nem éppen vonzó mások számára.

A három csoport jellege nem változik? Nem lehet az egyik „osztályból” átcsúszni a másikba?

Nem szabad senkit egy életre „beskatulyázni”. Erre, a főleg filozófiai, humánetológiai teóriára sem érdemes rendszereket építeni, ideológiákat gyártani. Az a szándékom, hogy a „mindenre figyelés” szerepére felhívjam a figyelmet… Tehát, ha valakit szerencséje, sorsa a figyelők szűk táborába helyezett, csupán lehetősége, affinitása van a lényeg, a teljesség felfogására. Mintegy „elméleti” szempontból mondanám, hogy a figyelők között is számos különbség lehet. Egy 10 éves gyermek, aki többet lát meg az átlagnál, még nem tud maga köré olyan „aurát” kialakítani, amely tapasztalati, kommunikációs szempontból ideális számára. Ha viszont egy ugyanúgy 10 éves gyermek diplomata szülők, felnőttek között él, és ráadásul vannak figyelő képességei, többet tud meríteni a valóságból. Ugyanakkor ez a lehetőség is teljesen bizonytalan eredményt hozhat, ha a nevelés, az idő előtti vonzások, „szirénhangok”, a fizikai, anyagi jólét kitölti azt a szellemi-lelki teret, ami az adott gyermek „hozott” képességeiből felszínre hozná a figyelés képességét. Az én esetemben a „politikai helyzet”, a háború, az anyagi bizonytalanság nagy kihívást jelentett. A Rendszer még nem teljesedett ki egészében, az intézmények nem tudtak eléggé mindent leszabályozni. Az emberek még az előző korszakban szerzett tapasztalataik, szokásaik szerint éltek, emellett az új viszonyrendszer eléggé változatos formákat hozott létre mind az emberi mind a természeti rendszerekben. Azt lehet mondani, hogy bizonyos dolgok igen szabadak, és jók voltak egy érdeklődő lélek számára, mások viszont nyomasztólag hatottak a teljes kibontakozás ellenében. Általában véve csak a természet volt az, ami a rossz hangulatból egy ideig kiemelt. Az idős emberek társaságában nagy élvezettel forgolódtam, mert sokat tudtam tanulni tőlük. Általában véve szerettem tanulni, de hamar megéreztem, hogy az iskola által sulykolt ismeretek késleltetnek a valósághoz közelítés során. Legbénítóbb az volt számomra, hogy nem a megértésre helyezték a hangsúlyt, hanem a szolgai visszamondásra. A megértés lehetősége meglehetősen véletlenszerű volt. Így viszont az iskolai ismeretek nem tudtak kerek egésszé válni az elmémben. Az egyes tárgyak külön voltak nehezek vagy könnyűek, de kevéssé voltak elég érdekesek, hogy megjegyezzem őket. Akkoriban már sokat olvastam, az olvasottak „audiovizuális” lelki folyamatokat indítottak el bennem, melyek kapcsán sok kérdésem, gondolatom lett volna, de nem volt kivel megbeszélni, mert szüleim állandóan elfoglaltak voltak, a többi felnőtt pedig nem volt elég befogadó az érdeklődésem iránt.

Még most sem tudom megmondani, hogy miért maradt meg mégis az érdeklődésem, miért nem adtam fel a látszólag hiábavaló erőlködést, és miért nem „tagozódtam be” a többi „mozgatott” vagy „mozgató” közé. Egyszer egyik tanárom emlékeztetett erre: „Maga még nem illeszkedett be”… Ez azóta sem történt meg.

Mozgatottnak lenni

Az általános iskola után megtapasztaltam a mozgatottak tömegeinek sorsát. Voltam ipari tanuló, gyári munkás, beat zenész, besorozott katona, majd végül főiskolai hallgató. Ennek elvégzése után, mint beosztott tanár működtem több oktatási intézményben. A „mozgatott”, de nem elég aktívan mozgó… mivoltom beültetett egy olyan kategóriába, amiben szinte csak a tanulókkal való munka volt megerőltető, de érdekes, szép, meg a rendszeres hangszeres gyakorlás, amiben küzdöttem a testi gyengeségeimmel. Természetesen mindezt csak én érzékeltem másként, mivel mindenki ugyanúgy részt vett a kiosztott feladatok végrehajtásában, és vagy könnyebben, vagy nehezebben tudott teljesíteni. Mégis megjelent a kreativitás, de a „szabadság hiánya” is, úgy, mint a gyári vagy pláne katonai idők alatt. A zene sajátos ereje viszont minden nehézségért kárpótolt, kiragadott a szürke egyhangúságból. Számomra az volt és az a lelki „gyógyszer”, a mai napig, amit szavakban szinte lehetetlen kifejezni, de az élet elviseléséhez igen nagy segítséget nyújt – a természet mellett. A hamarosan kiteljesedő kis családom pedig egy életre meghatározta legfontosabb feladataimat. A munka és helyváltoztatásban minden lehetőséget megragadtam a világ figyelésére, és a tapasztalataim másokkal való megosztására. Akkoriban az írás még csak lehetőségként rémlett fel, a gyakorlatban szinte megvalósíthatatlan volt, egészen a legkezdetlegesebb számítógépek megjelenéséig. Azóta vagyok résztvevője a szinte kizárólag írásra, és vélemény nyilvánításra igénybe vett szellemi térnek. Semmivel sem kerültem közelebb más emberekhez, sőt talán még nagyobb távolságra vagyok tőlük, mint beatzenész, katona, vagy utazó értelmiségi koromban. A „mozgatottak” sivár, értelmetlen életét csak kívülről figyelem, próbálom értelmezni, ha lehet gondolataimmal segíteni.

A Mozgatott fogyasztó

Nem új dolog, hogy az emberiség egyre inkább valamilyen „massza” képét ölti. Egyen élet, egyen vágyak, egyen viselkedés. Ettől nagyon korán menekültem. Szinte „rosszul vagyok” az értelmetlen monotóniától, szócsépléstől, üres, obszcén, vagy szellemtelen humortól. Talán a zene iránti kíváncsiság volt, ami egy kissé „mássá” tett. A mozgatott létből csak felfelé vezethet az út. Kezdetektől foglalkoztatott az a gondolat, hogyan lehetne a világ jobb hely. Ha látok egy élethelyzetet, az rendít meg a legjobban, ha valaki magára hagyott, szerencsétlen, bajban, veszélyben levő, de az lelkesít, ha azt látom, hogy magukra találnak emberek, segítenek egymásnak, életük jobbra fordul, vagy a természetet nem csak kirabolják, hanem szolgálják is. A segítés ösztönös kényszere vezetett a pedagógusi pályára. Az a csoda, ahogyan egy kisgyermekből önmagát kifejezni tudó fiatalember lesz, nagy örömmel tölt el azóta is. Ugyanígy viszont szomorúság vesz rajtam erőt, mikor a szépséget, jóságot elveszni látom másoknál. Ahogyan a Rendszer egyre szorosabbra húzza az egyén torkán a kötelet. Milyen volna a világ az én ideámban? Írásaim között erre is választ kapnak. Az a mód, ahogyan a mindenre nyitott, minden jó iránt fogékony fiatal lelkekből züllött senkiháziak lesznek, nem az adott család (részben), nem a sors (ami csak egy olyan kabát, amit mindenkire, minden helyzetre rá lehet aggatni), hanem az állam, a világ, a civilizáció, vagyis a Rendszer így együtt. Egy olyan anyagi-szellemi berendezkedés, ami látszólag megtervezetten, voltaképpen magára hagyva, szinte a „nehézkedési erő” hatására süllyed egyre lejjebb. Az a feladat, hogy az ember „kiemelkedjen” az állatvilágból, névleg, külsőségekben teljesült, ráadásul a természet kárára. Az ember elárulta bölcsőjét, a Földet. Az emberi minőség, az ember iránti kötelesség vonatkozásában rosszabb nem is lehet. Ami fejlődik, az a „minél szervezettebb káosz”. Egészen a digitális ősemberig fog eljutni az emberiség. Szomorú, hogy a régi fogalmak, amiket még az iskolában próbáltak a fejünkbe verni, már abban az időben sem jelentettek semmit. Ma sem lehet semmit kifejezni általuk. Azt az időt éljük, mikor az érdeklődés középpontjában az élvezetek, az üzleti- „társadalmi” pozíciók és az összekapart anyagi vagyon áll.

Mozgatók  /a kép elvonatkoztatás/

Nálam ez a kategória, vagy kaszt kapja a „legkevesebb pontot”. Emberi téren nem lehet eléggé rossznak minősíteni. Ennek az egyetlen bizonyító erejű ténye a világ jelenlegi állapota. Ezért – „közigazgatási” fogalmazásban – a „mozgatók” felelősek. Azért ők, mert a figyelőket csak akkor idézik mikor egyes tételeiket saját érdekeik mentén fel akarják használni. A „tanulás” terén a mozgatók azok, akik a Rendszer tudásából a legtöbbet kamatoztatják. Ők emberi tekintetben nemhogy fejlődnének, hanem már nagyon mélyre süllyedtek. Az a sok milliárdnyi ember, akik ellepik a Földet, elég indok számukra, hogy az emberi-természeti élet értékét a nullára süllyesszék. Az élet, amiért semmit sem adnak. Az élet ellen lehet csak pénzt, hatalmat bevetni. Azok a helyzetek, látszat tettek, melyek esetében az „élet védelme, az emberek segítése” szlogennel operálnak, minden esetben saját érdekükért történnek. Az embert mint bábot, sakkfigurát használják, hogy hatalmukat minden eddiginél nagyobbra növesszék. A sok ember sok pénzt, sok „terméket”, sok profitot jelent, nem sok emberi életet, amire ügyelni, amivel törődni kell. Elsősorban úgy, hogy felhívják a figyelmet az emberek saját értékeire. A pénz, az „adományok”, lelkiismeret-altatásra megfelelnek. Az emberekkel való „foglalkozás”, már nem beszélgetés, nem szellemi-lelki segítés formájában valósul meg, hanem kölcsönök, „tanácsadók”, fegyverek, „kiképzők”, „exportált” intézmények révén. Az emberekben okozott kár, az életvesztés csupán megszokott hír a médiumokban. Statisztika. Nem is lehet csodálkozni azon, ha az általuk sem átlátható rendszerük felett elvesztették az irányítást. Az „irányítás” főleg szellemi-pedagógiai, módszertani segítés formájában jogos és indokolt, nem úgy, hogy mi mondjuk meg, más mit tegyen értünk. Ezt meg kell előznie, egy az ember tényleges feladatáról, küldetéséről szóló beszélgetésnek. Nem hivatalok közötti levélváltás, törvényalkotás, intézményépítés, infrastruktúra fejlesztés. A nevelés elsősorban család-szellem építés. Sok mozgatónak azzal érvelni, hogy az ember, mint szellemi lény többet ér, mint a Rendszerben betöltött funkció, legfeljebb egy gúnyos mosolyt gerjeszt, mielőtt a rendészek kidobnák az illetőt.

 

A mozgatók eleve „lelki betegségeket” mutatnak magukon. Gyakran hivatkoznak arra, „mennyit tettek a közjóért”, ha ők nem lennének, hány gyár, mennyi autópálya nem épült volna meg. De ha egy kis közösség az ő útmutatásaik segítségével tudná önmagát fenntartani, népességét a természettel harmóniában korlátozni, egészségét megőrizni-építeni, akkor saját hatalmi-pénzügyi érdekeiket dobnák sutba. A többi „rendszerfelelős” úgy nézne rá, mint ellenségre, aki saját fajtájára támad. Ha egy hatalmi csoportosulásból egy elem kiválik, rögtön ráveti magát a többi, mint a gyenge falkatagra, demonstrálva, hogyan jár az aki követi. Viselkedésüket a vadállati, íratlan törvények szabályozzák. Az „igazságos” vezető, a „jóságos bankár” a mesében talán előfordul. A különféle „banki manipulációk” a „megengedhető technikák”, „túlzottan agresszív üzleti tevékenység” címszavával illetendők. Ezzel mindenki előtt megvilágítva, mit is jelent a mozgató kötelességei című brossúra ostoba rabszolgák számára..

Mindig rátérnek arra, hogy mi volna a megfelelő világrend ehelyett, ami most van.. Nem újdonság, de az egyetlen, ami valóban a Földet és az embert egyaránt szolgálná. Persze rögtön hozzáteszik: ennél a jelenleginél nincs jobb.. Én, a figyelő, aki nem tartozik sehova és senkinek (kivéve önmagam és a családom, a nemzetem, nyelvem, korszakom…) megrögzötten állítom, ami rögtön (!) változtatna, amivel varázsszóra eltűnne a Rendszer:

Megtanítani az embert önmaga felismerésére, irányítására. Ezzel a mozgató és mozgatott szerepkör is nyom nélkül eltűnne. Jelenleg inkább arra van példa, hogy az alant mozgó csőcselék mindenáron „mozgató” kíván lenni. Arról már van fogalmunk, mi történik olyankor.. Akkor inkább a bármilyen rendszer… Az is elkeserítő, hogy az „ötletek” mindig valamilyen korábbi, működésképtelen formációra vonatkoznak. Ezekben talán az ember még nem ennyire érzelem nélküli, de az efféle visszalépések korabeli szellemi-anyagi környezete már hiányzik. Talán a nulláról elindulva lenne létjogosultságuk. A nullát kipróbálni azonban senkinek sem ajánlom!

Az emberiség csodálatos fejlődése igen csinos szóvirág. Nincs mögötte valóságos tartalom és pláne minőségi garancia. Az „emberi elme diadala” szólam kizárólag a technikai eszközök és módszerek elaprózódása, külleme, embert züllesztő hatása szerint minősül.

Figyelőnek lenni ma 

Egy minden porcikájában figyelő ember születése óta figyeli önmagát. Nem véletlen, hogy a Rendszer gúnyának céltáblájává válik. A figyelő arról ismerszik meg, hogy soha nem adja fel a figyelést, elemzést, értékelést, következmények felemlítését. Nem adja fel saját fejlesztését. Fejleszti testét, szellemét, kifejezésének minőségét, egyszóval az idő és a kor nem befolyásolja, hogy minél teljesebben vissza tudja adni azt amit lát. A „látás” sok esetben tértől, időtől, anyagtól függetlenül, sőt szemtől függetlenül is fejlődik. Azonban a szem fizikai használata elsőrangú az életen át tartó fizikai-szellemi éleslátás szempontjából. A látott események, jelenségek, apró változások megfigyelésében, rögzítésében, másokkal való összevetésében a szemre nélkülözhetetlen szerep vár. Ha valamilyen testi, genetikai, baleseti okból a szem sérül, gyengül, a korábbi vizuális élmények előhívásával lehet pótolni a hiányosságokat. Ezen kívül a „látás” fokozatosan áttevődik a teljes látás (egyeseknél egészen korai életszakaszban is kialakul) a „mindent látás” vagyis látó minőség különféle formáira. Vannak, akik a társadalmi folyamatokat, vannak, akik a testi állapotot, a test belsejének egészségét-betegségét, mások a téridőt (múlt-jelen-jövő-hely), vagy egyes formáit a látásnak erősebben-gyengébben; bizonyos lelkiállapothoz kötődő módon, vagy látomásszerűen, álomban stb. mutatják. Az emberek között élő figyelők gyakran kénytelenek letagadni képességeiket az általános kitaszítás, vagy rémület, esetleg túlzott figyelem miatt.

Itt az ideje, hogy azokra a figyelőkre utaljak, akik a történelem írott hagyományai szerint követték az emberiség és a teremtett világ változásait. Csak néhány kiragadott szellemi nagyságot tudok felhozni a filozófia, tudomány, gyógyászat, irodalom, művészetek művelői közül. Hippokratész, Szókratész, Platón, Jézus, Leonardo, Nostradamus, Verne, Tesla, Einstein(?) Hermann Ottó, Hermann Imre,(?), Jung, J.S. Bach, Mozart, Verdi, Liszt, Sztravinszkij, Bartók, Bicsérdi, Paul Bragg, Madách Imre, József Attila, Hamvas Béla, Nagy László, Németh László, Kodály Zoltán, és az újak közül dr. Bogár László. Azon újak közül, akik már nem élnek: Lovas István. Az ő személye – akárcsak Hamvasé igen hamar feledésbe merült – pedig szinte most volt, hogy elment. Nem lehet véletlen, hiszen a figyelők sok kellemetlenséget okoznak minden Rendszer-alakulatnak. Hamvas a rendszerelemeket „apparatcsikoknak” nevezte. Ma ezek a csúcsmenedzserek, bankárok, politikusok, egyes írók, és művészek, akik munkájukkal közvetlenül a Rendszert – az elnyomó, ostoba, mindent elpusztítani hajlandó birodalmi elvet szolgálják. Minden figyelő alakja saját idejében akadályként tornyosult korabeli rendszereik elé.   Túl ismertek voltak, hogy közvetlenül lehessen őket támadni. Imádat tárgyává, vagy éppen gyűlölet céltáblájává, „ügyeletes őrültté” tették hát egyiküket-másikukat, hogy valós lényegükről, látói mivoltukról eltereljék a figyelmet. Hatásuk közvetetten mégis érvényesül. A látókon keresztül. Látók pedig mindig voltak és mindig is lesznek. Nem azért, mert keresett, kivételes egzisztenciális sikerekkel bíró emberek, hanem mert amíg ember van a Földön, szükség lesz a látást tudók megnyilatkozásaira, példáira.

Mielőtt nagyképű őrültté nyilvánítanának: magamat semmilyen vonatkozásban nem helyezem a felsorolt Figyelők közé Az én tisztem semmi más, mint az éberséget (Szókratész-Hamvas), a tisztánlátást, a jóságot, örök szellemet, az Élet nagy misztériumának csodálatát, a valóság és az ember szoros kapcsolatának tudását és más rendet szolgáló elvet, míg élek a figyelem előterébe helyezzek, de leginkább: érdeklődésüket mindezek iránt felkeltsem. Az embert saját képességeire ráébresszem,  az Édent minden erőmmel újraépítsem, szeretetemet és jóakaratomat kifejezzem. Elmémet ellássam számára méltó gondolatokkal.