Ellenméreg

Kedves, mindenre elszánt Olvasó! Ön az, aki elsőként kapja kézhez (szemhez) azt a „dolgot”, ami egyedül képes arra, hogy egy csapásra véget vessen ennek a rémálomnak, amelyet pontosan Modern Civilizációs Rendszernek nevezünk. Ráadásul semmibe sem kerül.. talán…

Egyszerűségéhez nem fér kétség, ezért is olyan hatásos. De először azt kell megértenünk, hogy mi az a méreg, amit a Rendszer termel magából és mi az, amit mennyei mannának hisz/ hazudik.

Ez a pénz. „.. Nagy ügy…”- mondhatják, és igazuk van. De nem azért, mert ez már annyira közönséges és annyira vitatott, hogy senki sem gondol rá, mit tesz velünk. De erről már én is mély gondolatokat adtam közre, és ez sem jelenti azt, hogy teljesen tisztáztuk ezt a valamit, amit fogalomnak, dolognak, eszköznek, tárgynak, célnak és még ezer más módon is említhetünk. Egyik agyonhasznált szleng szerint olaj, ami megkeni a gépezetet, hogy jól működjön. Nos, hát ez az, aminek az ellenszere… na mi az..?

Mielőtt erre rátérnénk, egy számomra ismerős mondást idézek, amivel közelebb kerülhetünk a lényeghez: Kutyaharapást szőrével...(gyógyítjuk)! „Mi ez? Hogy jön ide?” – vetik közbe azonnal. A szikra nem most pattant ki az elmémből, de most értettem meg igazán, miért hat olyan véglegesen és visszafordíthatatlanul halálosan a Rendszerre. (Most van az a pillanat, ami gyakran eljön azoknál a hirdetéseknél, melyek garantáltan nem fogják elárulni, mi az a nagy titok, csak ha leperkáltuk azt a jó adag pénzt… Ja. Azt, aminél a kutya harap. De csak azért is elmondom, mert itt nem kell fizetni, és még a titkot is elárulom.)

A titok kérem tisztelettel: úgy kell dolgozni, hogy ne kapjunk/várjunk érte semmit. -„Ezt már sokan kitalálták. Rabszolgatartásnak hívják…”– vetik azonnal közbe.

Nem úgy, hogy átmegyünk cserekereskedelembe, mert azt már a bolond is tudja, hogy mindegy mi az, amit adunk érte, ugyanúgy fog viselkedni, mint a pénz, hiszen a pénz sem az a papír vagy kártya, vagy bármi, amit akként használhatnánk, ezért kénytelenek volnánk másra nem gondolni, mint a haszonra. Mohóságunk is csenevész kóróként végezné. Igaz ugyan, hogy a cserekereskedelem kiiktatja azt a hiénát (kereskedő), aki bármikor bármennyi árat megszabhat azért, ami nekünk nagyon kell, de ebben az a fontos, hogy tényleg szükségünk legyen rá. Egy valamit megint ki kell hangsúlyozni: A piac, mint virtuális, láthatatlan, de mégis és csak a civilizációban létező fogalom, ami befolyásolja az értéket és az árakat.  Ezért a cserekereskedelem ugyan a pénz előtti gazdálkodási elem, de a pénz éppen azért keletkezett, ami szintén egy virtuális, jelenség, mint a piac és mások, inkább azt kell megértenünk, mi az oka, hogy pénzt használ a civilizáció? Azonban a fogyasztói pszichózis lényege mégis az, hogy olyat vegyél, amire semmi szükséged nincs. Próbáljuk elképzelni, mi történne akkor, ha valaki ezt a módszert, ezt az áfiumot akarná bevetni, mert rájött, hogy nem a bomba, vagy a távcsöves puska, sőt még csak nem is a papírvágó kés, vagy levélnehezék szükséges ahhoz, hogy a pénzeszsákok és hazug politikusok meg egyéb méregkeverők hatalmát semmivé tegyük, hanem csupán ez az egyszerű módszer, az önzetlen, boldog, igaz, szép, becsületes munka, amit nem a pénzért, nem a vagyonunk gyarapításáért, hanem a világ helyrehozataláért végzünk.

Ha most körülnézünk, csak itthon, nem is kell hozzá elmenni Bangladesbe, vagy más olyan országba, ahol emberek nehéz körülmények között élnek, itt is rengeteg munka van, amit csak azért nem végez el senki, mert nem adnak érte pénzt.

(Az írásaim általánosságokat járnak körül, mégis gyakran rácáfol az élet, a civilizációs. Mivel éppen most, a Víz világtalálkozó napjaiban született meg, annak terve, hogy a sokmilliós, vízáradattal, és ivóvízhiánnyal… küzdő igen szegény ország tőlünk kap segítséget, úgy, hogy egy bank megfinanszírozza az általunk megrendelt, betanított munkát, mert ott olcsó a munkaerő.. Mintha ezt már hallottam volna valahol… valamilyen multinacionális vállalatokkal összefüggésben… Remélem, értik! Persze ez a szinkronicitás csak akkor érvényes, ha az írás folyamatában a „Banglades” szó előbb került a szövegbe, mint a Víz világtalálkozó. És ez kérem, így volt, ha hiszik, ha nem.)

De térjünk vissza a(z ál) valóságba:

… Mert, pl. az autógyártás olyasmi, ami igazából semmi komoly emberi (nem banki!) haszonnal, értelemmel nem gazdagít, sőt nagy károkat okoz, de mégis sokan úgy gondolják, hogy autó nélkül az életünknek semmi értelme. Ezért rengeteg autópálya kell, hogy az a temérdek autó valahol száguldozhasson. Persze ezek 90%-a cél és igazi ok nélkül teszi ezt, pusztán a rohanás, az egymás lekörözése érdekében. Miközben a bolygó, az élőlények és az emberi lélek hamarosan végleg kimúl. De ez csak egy azon „találmányok” közül, melyek pénz híján, vagy valami olyan híján, ami a pénzt helyettesíti, legyen az akár egy felajzott vágy kielégíthetősége, soha nem is létezett volna. Persze, ezt az okfejtést csak egy földi ember tartja elmebetegségnek, ami semmi kétséget nem hagy a felől, hogy az emberek mind bolondok. Sokan ezt még igazi nagy kalandnak, kihívásnak, és a boldogsághoz szükséges alapelvnek tartják, vagyis, a Rendszer = boldogság. Tehát ha az emberiséget megfosztjuk a Rendszertől, az unalomba, letargiába, érdektelenségbe fog beledögleni. (Az ősember heti ! 16 órát dolgozott a megélhetéséért.) Ezt azok gondolják így, akik még nem dolgoztak csupán a munka öröméért. Nem a barátság vagy a szimpátia, vagy egy később kapott ellenszolgáltatás érdekében, hanem csupán azért, mert ki akarják próbálni, hogy képesek-e valami olyat tenni, amit senki sem kért, de mégis kellett, és amit senki sem köszön meg, mert meg se tudja. Egyetlen ember fog tudni róla, és egyetlen ember fog örülni neki: mi magunk. Hogy végül ez is haszon, és ugyebár az igazi munka haszontalan? Nem igaz! A haszon egy jó fogalom, de másra használják, mint amire való.

Haszon alatt azt kell érteni, ami a világot visszahelyezi Édenbe. Nem a jó kis szerencsejáték, prostitúció, adócsalás, offshore, és más finomságok jelentik az Édent, hanem a természetes rend, és ami az ember legnagyobb hiánya: az őszinteség és becsület. Csupán ennyi szükséges ahhoz, hogy Édenhez eljussunk. Akár azt is mondhatnám, hogy akkor talán hagyjuk is ezt az „önkéntes, ingyen munkát” a csudába, minek vesződjünk vele?! De könnyen belátható, hogy amíg a pénz szerepet játszik, addig van „fejlődés”, vagyis van profitráta, ha profit van, akkor máris van vagyonosodás, ha van vagyonosodás, akkor van egyenlőtlenség.

– „Hoppá! Ide akar kilyukadni? Hisz ezt is ismerjük! Ez a kommunizmus…”

– Az Éden is kommunizmus volt, de ne gondoljunk hozzá mindjárt egy Istent is – már ahogyan az ember elképzelte. Az a szellemi hatalom, ami nekem inkább Isten, mint egy uralkodó, emberszerű láthatatlan vigyázó és büntető, hanem az erény, névvel illetett  Jóság. Ha a hívőknek nem tetszik ez a verzió, akkor értsenek alatta bármit: szeretetet, együttérzést, segíteni akarást, becsületet, és sok olyat, amit már nemcsak tőlem olvastak és kell, hogy az embert jellemezze. De ha van egy főnök, az már nem Éden. Pont. Erre meg azt mondják: „Ezt is ismerjük! Ez az anarchia!”

Vagyis, azt tetszenek gondolni, hogy mindenképpen kell főnök, mert összevisszaság lesz? Az egyik ember úgy akar Édenbe eljutni, hogy felszedi az autópálya burkolatát, a másik meg úgy, hogy tűzifának kivágja az összes gyümölcsfát, kivéve azt az egy almafát, ami a Bibliai Édenben látható…? Tehát, mindenképpen kell egy főnök, aki megmondja, mit kell majd dolgozni az Édenért? Tudnék máris egy jó munkát, addig, amíg oda nem érünk: kezdjük mindjárt önmagunkon! Eleve, a normális ember nem engedi, hogy más dolgozzon rajta, esetleg neki, ha nem ad nemi pénzt érte. Tehát akkor önmagunkon dolgozzunk! Így egyben lehetünk az orvosunk, pszichiáterünk, és a projektmenedzser (!) is. Nézzük meg, hogy mit kéne tennünk otthon a konyhában, hogy Édenben legyünk? Először is: önmagunktól nem kérünk fizetséget.. Persze, ez se olyan egyszerű, ha komolyan gondoljuk, mivel azzal, ha magunknak dolgozunk, az eddigi elvárások szerint valamilyen előnyre kell szert tennünk, különben bele sem fogunk. Ez itt a bibi! Miért kéne rögtön várnunk a fizetséget, ha nem is kérjük? Persze, a fizetség mégis megjön. Kb. olyan sebességgel, mint a nyugdíj. Lehet, hogy halálunk után kapjuk csak kézhez. De legalább az utódaink (már, ha gondosodtunk arról, hogy legyenek..) valamit látnak ebből. Nos, ez nem is olyan testetlen valóság, mert építhetünk olyan házat, amiben majd az utánunk jövők fognak lakni, ha rászorulnak. De mindenképp jó, ha gyümölcsfákat ültetünk, és nem törődünk azzal, lesz-e elég időnk kivárni, hogy teremjenek. De még sokkal kevésbé „praktikus” munkák is létezhetnek. Maradjunk még egy kicsit annál a gondolatnál, hogy mi szolgálja egyként az embert és a Földet, vagyis az élővilágot. Ha olyan organikus egységeket hozunk létre, melyek önmaguktól, vagyis inkább a földi lehetőségeket kihasználva újrateremtik magukat. Ilyenek pl. a természethez hasonló rendszerek létrehozása. Mint a „permakultúrás” gazdálkodás. Ez is hatalmas pozitív változásokat fog hozni, ha a teljes mezőgazdaság vagy önellátás áttér erre.

Ha megnyílik a fantáziánk, és elgondolkodunk, mire is fordíthatnánk az időnket, ha nyugdíjasak vagyunk, talán nem kéne egész nap a lakásban ücsörögni, hanem emberek közé lehetne menni, vagy bármi módon, tudásunkat tapasztalatainkat másoknak átadni, közvetíteni a mindenség szeretetét, és megértetni azt, hogy az ember sem azért van itt a Földön, hogy kirabolja azt, ami a jövőt szolgálja, hanem az értékteremtés miatt, ahogyan azt a többi lény is teszi.

Én magam máris tudnék valamit hozzátenni a Víz világtalálkozó (2016 Magyarország) témáihoz: Az összes vízfolyást tisztítsuk meg! Azt hiszik blöfföltem? Egyáltalán nem. Ma egy átlagos városi ember természetesnek tartja, hogy vannak ugyebár a folyók, amelyek köztudomásúan szennyezettek. Ezt el kell fogadnunk. Vagy mégsem? Normális dolog az, hogy a természetben folyó, éltető víz olyan szennyezett, hogy a halak is világítanak a sötétben? Ha nem is mindegyik hal, de már a csirke bizony világít.. Nézzék meg a sötétben! Ezt egy szavahihető ember mesélte, mikor a kutyájának félretett brojlercsirke fluoreszkált.. Egyesek szerint ez egy „természetes” jelenség. Hát…! Ma már nekem a csirke megevése sem tűnik természetesnek, de ezt inkább később… Szóval, hogy a vizek ilyenek, az egyáltalán nem természetes, pedig az ember azt tartja, hogy a víz a legfontosabb, mégis úgy bánunk vele, hogy az már büntetendő! A források állítólag mindig érvényes védelemben részesülnek. Ugyanakkor beszánthatják őket, lefojthatják őket betonnal, mégpedig állami, hivatalos céllal. El sem tudom képzelni azt a célt… De itt a közelünkben is ez történt.. Abból, hogy „leírtuk” a folyók vizét, érthető az is, ahogyan az „élővízzel” bánunk. Minden folyót leszabályoztunk. Alig lehet olyan vízfolyást találni, ami eredeti sok százéves medrében folyik. Ez ma a magyarországi patak: Olyan hulladékszabályozás létezik, amiben a hulladékért komoly összegeket kell fizetni a gyűjtőhelyeken, leadáskor, holott amiből a hulladék keletkezett, adózott fogyasztási cikk volt, úgy, hogy az a jövedelem is adózott volt, amiből megvásárolták. A „tiszta vizet” pedig klórozzák, ami „legjobb” módja az élet elpusztításának. Persze a klórért is adózunk, meg azért is, ami belőlünk kijön…Tehát, kinek is fontos a tiszta természet és a tiszta víz? Annak, aki az adókat kiveti és behajtja, és aki a végén is tartja a markát? Azt ki ne felejtsem, hogy „természetesen” a víz megtisztításáért is fizetni kell. Az átlagpolgár összead-kivon, szoroz, oszt’ kidobja a mocskát a forrás mellé, ha nem bele a kellős közepébe… Aztán, hogyan lehet az, hogy az ember után maradó víz egyenesen halálhozó minőségű? (A tisztítókból kijövő vizet évekig klórozták!!)

Nos, mielőtt belemerülnénk a (koszos) víz témába, tekintsünk rá lelki szemeinkkel, miért volt elég az őseinknek napi, kicsivel több, mint 2 (!) óra munka az élethez?

 1. Nem voltak akkora igényeik, sem kényelemben, sem ételben, sem kulturálódásban, mint jelenleg. Ez utóbbi, ha tényleg kultúra, akkor…, de ez elég nagy téma ahhoz, hogy ne zavarjon meg minket ebben a képzeletbeli utazásban, tehát később ez is.. Szóval, mi az, amit elhagyva pl. a víz tisztább volna? Hát kérem, egyszerűbb, mint gondolnák. A mosószerek.. Kell az embernek a szintetikus, drága (mert nemcsak nekünk, hanem a víztisztítás miatt is az) mosószer, ami még illatos is. Megint olyat mondok, amit alig hisznek el: a mosószerek maradványait nem lehet eltüntetni!! Ezt komoly, egyetemi kutatók állapították meg. Talán nem jön jól a mosószer reklámokhoz… De, ha – úgy, ahogy – megtisztítják a kommunális szennyvizet, és a „produktumot” beengedik az élővizekbe, az illatosító vegyszerek (ezzel együtt, a már említett mosószermaradványok) szaga/bűze még 50 km után is érződik… De, ezt egy mai gyermek és ló, sőt szarvas (!) már nem veszi észre. Több okból, de ennek magyarázatát Önökre bízom. Én még, sőt már észreveszem. Talán azért, mert én az írásom témája szerinti életbe jócskán beleszoktam és – többek között – a természetestől elütő szagokat is messziről megérzem. Pedig már nem vagyok mai kamasz… Tehát: mosni kell! De kérem, biztosan olyan szennyek keletkeznek a szintetikus mosószer és (stb.) nélküli világban? Létezhet olyan életmód, amelyben a ruha és a többi dolog, amit elmosunk, kimosunk, nem úgy szennyeződik el, mint az átlag városiak esetében? Igen! Szép sorjában meg kell néznünk, mivel helyettesíthetnénk azokat az anyagokat, módszereket, ételeket (!), amelyek miatt olyan durva és ártalmas szereket kell használnunk!

Fehérítő, mosószerek.

Nem csak borzasztóan veszélyesek, hanem egyenesen halálosak a természetre, de a ruhaneműt is szétroncsolják. Ezek elhagyása már önmagában is korszakalkotó tett. Egyszerűen áztassunk szódában, vagy hamulúgban. Könnyen, házilag előállítható. Használhatunk ecetet is a mosási folyamatban. Illatosítás nem szükséges, hanem csak a napon, a szabadban kell szárítani. De ha mégis, akkor egy kevés majoránnát, kakukkfüvet, levendulát, szárított virágot tegyünk a vasalt ruhák közé.

Mosogatószerek.

Nem kell használnunk, ha: nem fogyasztunk állati eredetű, és sült zsíros-olajos ételeket. Ezeket nem égetjük meg, hogy az edényeink faláról, csak durva vegyszerekkel lehessen a nyomokat eltüntetni. De még ebben is jól jön a nedves fahamu. Csak gumikesztyűben, mert erős lúgról beszélünk! Az edények (nálunk) tányérok, tálak, csészék, bögrék. Friss vízzel leöblíthetők, és nincs fertőzésveszély, mert az – és ezt jól véssék az eszükbe – csak az állati maradványok hatására történhet meg! (Nyers, tiszta) növényi ételek nem szennyeznek úgy, hogy azok bármilyen betegséget okoznának. Azért, ugyebár, a rothadt, megbuggyant, penészes növényeket kerüljük, és zöld ételeinket is bőséges tiszta vízzel alaposan mossuk meg! Emellett a már egészséges emberi szervezet, akár a növényevő állatoké, még természetes formájukban sem bántódnak meg semmitől

Műanyagok.

Használjunk természetes anyagokat; a műanyagokat, amíg kénytelenek vagyunk élni velük és általuk, jól különítsük el! Az ételek-italok (víz, friss levek, otthon kinyerve) tárolására üveg, vagy kerámia edény, tartály a megfelelő. Esetleg saválló edény, de rövid ideig való tárolásra. Az ételek (növények) vásárlásakor kérjünk papírzacskót. Erre azt mondják: irreális! Nincsenek nálunk használatban. Miért? – kérdem én. Mert eléggé közönyösek vagyunk ahhoz, hogy ne követeljük meg a drága és mohó államtól, hogy ezt kérje a gyártóktól, ne a műanyagot. Mellesleg, ha nagyon igyekszünk, mi magunk is készíthetünk, vásárolhatunk természetes anyagú tároló eszközöket, pl. kosarakat, vagy akármilyen könnyű, természetes anyagú, erre a célra használható eszközöket. Nem új, hanem eredeti és ősi módszer, az esővíz gyűjtése és felhasználása mosáshoz, mosogatáshoz, toalett használathoz. Sőt, ha eléggé tisztán fogjuk fel és tároljuk (fontos, hogy a lecsapódó felületek se legyenek olyanok, melyekből az esővíz mérgeket old ki!), akkor megmosakodhatunk, néha meg is fürödhetünk (nyáron) esővízben. A hatása bőrünkre édeni lesz!

Víztisztítás.

Saját „hulladékvizünket” szinte teljes egészében fel tudjuk használni és csak az ivóvízért kell fizetni – ha a Rendszer, (amit éppen szelíd módon le akarunk „rombolni” ) megfelelő „ráhatás” eredményeként elfogadja. Ez esetben a tisztításért már nem is kéne fizetnünk. Ámen! De van ugyebár az a víz, ami a patakokban, folyókban folyik, és az ipari és kommunális (nem eléggé tudatos vásárló/fogyasztó által szennyezetten) szennyvíz „tisztítás” után, szinte egészében kitölti a felszíni vizeket… Nem hiszik el, de ha a fentieket bizonyos százalékban, mi magunk megtesszük, a többit a természet elintézi… Ha….! Ha: lehetőséget biztosítunk neki erre. Ehhez pl. elég semmit sem csinálni a természetes vizekkel, de segíteni lehet a folyamatot. A folyók a csapadékvíz és a kommunális/ipari víz szállítása közben mechanikai munkát végeznek. Ezt az ember ősidők óta használja energianyerésre. Arra is gondoljunk, hogy ez az energia az, ami – jó esetben – a vizet is meg fogja tisztítani, némi segítséggel, mint mondtam. Ha gyorsítani akarjuk ezt, az alábbiakat tehetjük: A korábban (bűnöző módon) kiirtott parti növényzetet (fákat, nádat, sást) újratelepítjük. Ez akkor lehetséges, ha elég oxigént tartalmaz a szabad víz. A víz folyását gyorsítani kell, illetve lassítani, az élővilág miatt, és megfelelő akadályokat kell behelyezni, természetes anyagokból, amelyek megtörik a víz áramlását, ezáltal segítve az oxigén bejutását a vízbe, egyúttal a kívánatos kanyargást is létrehozva. Ezt úgy is elérhetjük, ha hagyjuk a folyót önmagától kanyarogni, ami akkor következik be, ha nem akarjuk folyton kiigazítani, ha kicsit görbül.. Persze, nem szabad mesterséges anyagokat a patak/folyómederbe építeni, ahogyan az áldásos vízügy teszi… Ezek ugyanúgy hatnak a természetre, mint miránk, ha ilyenekkel vesszük körül magunkat. Gondoljunk arra, hogy ami a természetnek nem jó, az nekünk sem, és viszont. A természet, ha egy fokkal jobb, mint a halálos minőség, elkezdi visszafoglalni a tulajdonát, eközben az egyre tisztább és élőbb lesz.

 Arra is gondolnunk kell, hogy az ősember mennyire ügyelt a természetre? Jobban, mint mi most? Nem. És ez sajnos, szintén igaz. Mi is csak azt csináljuk, mint az ősünk: kihasználjuk a természetet tudásunk és növekvő igényeink szerint. Csakhogy az ősök jóval kevesebben voltak, a természet pedig egyáltalán nem volt „regulázva” (lásd a patakok/folyók esetét). Ez a vad, zabolátlan természet olyan gazdagságot jelentett, hogy az egyre értelmesebb embernek csak ki kellett nyújtani a kezét, hogy az ételét, hajlékát megkapja/elfoglalja. Fűtésként eleinte a szőrzet, és a társunk hője is elég volt. Később, mikor a tűz is használatba került, nagyságrendekkel több és pusztítóbb lett az ember hatása a természetre. Ezt mi most kevésbé tudjuk teljesen a kőkorszaki szintre visszaépíteni, de ahhoz, hogy a mi világunk is egyensúlyba kerüljön, a mostani rohamosan romló-züllő, pusztuló természeti kincsek, élővilág érdekében sokat tehetünk saját erőből és ingyen munkából! Ültessünk fákat az élővizek partjára! Elsősorban az értékes és hasznos Égerfát ajánlom      ,      de a mindenütt növő fűz is megteszi. Mindkettő sarjakról, tavaszi vesszőről, vagy magról is telepíthető. Igen jó móka, és rendkívül hasznos! Ezek egészen kis koruktól fogva gyökereikkel tisztítják a vizet, egyúttal árnyat borítanak a víz fölé, ami úgy szolgálja a tisztulást, hogy a víz hűvösebb lesz. Nyáron sem megy a hőfoka 15-16 fok fölé. Minél hűvösebb a víz, annál több oldott oxigént tartalmaz. Ebben a legkényesebb, oxigént igényelő halfajok, rákok is otthont találnak. Annak ellenére, hogy ezeket nem számunkra teremtették…, mégis fontos „munkát” végeznek. Ugyebár? Ők is csak azt teszik, amit mi, ha megértjük: Ingyen dolgoznak. És náluk valódi kommunizmus van. De főnökök nélkül… Még sincs anarchia! Hogyan lehetséges ez? A keresztények ezt „Isten munkájának” tekintik. Csak az ostoba ember hiheti azt, hogy, amit nem ő „szabályoz”, az anarchiába torkollik. Azt mondjuk: káosz. Csak azért, mert nem értjük, vagy, mert a saját ostoba rögeszméinket mindennél fontosabbnak tartjuk, még nem biztos, hogy emberi elmével nem foghatjuk fel, milyen az a rend, ami a Rendszeren kívül van. Minden erőfeszítésünk arra irányul(t), hogy többek, jobbak legyünk ennél az ismeretlen rendnél, a természetnél. Hamvas Béla szerint a természet, csupán „tenyészet”, semmi logikát nem hordoz. Ezzel sajnos vitatkozunk kell! Annak az energiának, amely a mesterséges dolgok létrehozásához eddig felhasználódott, csekély részét tenné ki a Föld teljes rehabilitálása. Ezen belül, nekünk, embereknek, egymással is valamilyen megértéshez hasonló állapotot kell elérnünk. E nélkül a két elv: rendbe tenni a bolygót és/vagy fejlődni, egymással szemben fog feleslegesen erőket lekötni. Hogy ne sulykoljam: ez is munka, amiért nem (mindig) jár fizetség, de mindenképpen megbízás nélkül, önként kell végezni!

Külön részt kell szentelnünk annak a munkának, amit önmagunkért végzünk. Ha jól megnézzük, ezt sem kizárólag önmagunkért, de mindenképpen önmagunkon kell folytatnunk, életünk kezdetétől fogva. Az élet elején ki vagyunk szolgáltatva a környezetünknek, és ha nagy szerencsénk van, szeretetben és magas szellemben nevelkedhetünk. Ez igen keveseknek adatik meg a Földön – sajnos. Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy a bajok nagy része innen ered. Amikor azonban eszmélni kezdünk (10-14 éves korunk tájékán) mindenképpen meg kell értenünk, hogy felelősek vagyunk nem csak saját testi egészségünkért, de a lelkiekért és a szellemiekért is. Ezért ugyan – jelenleg – semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy ne a Rendszer által megkövetelt tudást szerezzük meg, de az sem haszontalan, ha megfelelő szemüvegen keresztül látjuk és kíváncsiságunkat is ki kell elégítenünk, egyéb ismeretszerzéssel. Feltételezhetjük, hogy az iskolai rendszerben is vannak rátermett, és a fiatalok valamint a Föld iránt elkötelezett pedagógusok, vezetők. Tulajdonképpen a lehetőségek is adva vannak ahhoz, hogy a Rendszeren belül is ember lehessen belőlünk, de támogatás nélkül és ellenérdekelt közegben ez meglehetősen nehéz. Az emberi minőség sok mozaikból is kialakulhat, de azt a „szemüveget” mellyel megfelelően ki tudjuk választani saját fejlődésünkhöz szükséges inspirációinkat, információinkat, általában a kulturális hagyatékokban (idősebbek, könyvek, internet stb.) találhatjuk meg. Néha szerencsével és megfelelő érzékkel, amit örökölhettünk is, rátalálunk a saját vezérelvünkre (logosz). Általában mindenkiben ott van az örök emberi értékek csírája. Ezért rettenünk meg attól, ha erőszakot, vért, igazságtalanságot látunk. Az elesettek iránti együttérzésünk is mélyen ott van a genetikai közös tudatunkban. Igaz, hogy a korábbi (állati) emlékeink sok erőszakos ösztönt is tartalmaznak, de ezek inkább az akarat, vagy annak megzabolázott formái, a céltudatosság, jó szándék, elhivatottság, kitartás és a többi olyan tulajdonság forrásai, melyek jól szolgálják a lelki-szellemi épülést.

Önmagunk megismerése a legfontosabb kényszer, ami egyúttal a világ megismerésére is ösztönöz minket. Ennek egyik útja a művészeteken keresztül vezet. Megint Hamvast idézve: „…a hagyomány az embernek visszaadja önmagát…” tétel leegyszerűsített alkalmazása sok zavart okozhat, ha nincs hozzá megfelelő kulcsunk. Általában véve a hagyomány az emberek szemében a kritika nélküli kötelező másolást, utánzást jelenti. A hagyomány külső megnyilvánulásai szimbolikus jelentőségűek. Ilyenek a jelképek, viselet, szokások, ünnepek, nyelv, kritikai szemlélet. Ebben a mechanikus formában a hagyomány gyakran folytat veszélyes és káros gyakorlatot, mert az emberek hajlamosak meggondolatlanul is követni másokat, ha valamilyen biztonságot, és főleg a felelősségről való lemondást kaphatják cserébe. A művészetek is becsatlakozhatnak a hagyományok világába, mint szakmák, megoldási módok, eszközök, alkalmak a megnyilvánulásra, megmutatkozásra. Önmagunkat kezdő fokon mások által ismerhetjük meg. Ennek szintén megvannak a veszélyei. Mint pedagógus, sokszor tapasztalom, hogy nem sokon múlik az, hogy valaki merre indul élete során. Elég, ha egy általunk elismert ember/rokon valamilyen teljesítményünkre, érdeklődésünkre pozitívan reagál, vagyis megdicsér. Számtalanszor elmondtam és megírtam, hogy az én első számú pedagógiai módszerem a megfelelően elhelyezett dicséret. Ennek sikere abban a negatív tapasztalatban rejlik, hogy ez a világ fukarkodik a dicséretekkel. Csak azt jutalmazza, ami szinte emberfeletti, de azt sem mindig és nem mindenkinél. Ahhoz, hogy valaki dicséretek nélkül, sőt azok ellenére eljusson az áhított szintre, eléggé kitartónak és a fentebb felsorolt pozitív tulajdonságokkal rendelkezőnek kell lennie. Ismert tény, hogy a versengést, és a győzelem kizárólagosságát sulykolják a nevelésben, ami sokakat visszariaszt, mert alapvetően együtt érzők vagyunk. Saját gyermekeimnél tapasztaltam, hogy több esetben hagyták társaikat érvényesülni, ahelyett, hogy a megérdemelt helyet elfoglalták volna az azonos pályán mozgó társaik között. Én ezt egyáltalán nem tartom negatív tulajdonságnak. Ez csak a Rendszer számára tűnik negatívnak, és ezt nem is mulasztja el tudatni mindenkivel. Ugyanakkor lehetetlen egy olyan világot elképzelni, amiben csak győztesek vannak. Azonban a győzelemnek számos haszna van a Rendszer számára. A győztesekből lehet a legtöbb hasznot húzni, ezért – rendszerint – ezek anyagilag is kiemelt gondoskodásban részesülnek. A Rendszer semmit sem csinál önzetlenül! Azonban, a „vesztesek” sem kerülhetnek azonnal a húsdarálóba és a szemétre. Belőlük lesznek az alantas, mások által lenézett senkik. Megkérdezhetik, hogy miért van szükség a senkikre? Azért, hogy életben tartsák azokat a negatív tulajdonságokat, amelyek a Rendszert mozgatják. A győztesek általában önteltté válnak, és lenézik azokat, akik nem megfelelően teljesítettek – és így tovább. Tudjuk a folytatást. De megérthetjük mindezt, ha arra gondolunk, hogy a Rendszer – szándékai szerint – semmit sem tesz úgy, hogy ártson magának, miközben minden így sül el a végén. Ha minden rendben lenne, akkor a világ se így nézne ki. Joggal feltételezhetjük, hogy az ember saját személyisége, jelleme az, ami megnehezíti az Éden elérését.

Mi van a művészetekben, ami önmagunk megtalálásában segíthet?

Néha, találkozhatunk olyan művészsorsokkal, olyan szomorú történetekkel, mikor a művészetben való elmélyülés az illetőt tönkreteszi, és azt sugallhatja az átlagemberek felé, hogy a művészet felemészti a lelket. Amellett, hogy egyszeri hallásra néha nem tudunk ellentmondani ennek, meg kell néznünk az okokat, mint minden esetben, ha nem értünk valamit. A művészetek, szinte a legjobban emelik ki a civilizáció beteges vonásait. Mikor a művészet gyakorlásában elmélyedünk, kiszakadunk a Rendszer uralmának fogságából. Ez az, ami – miután újból feleszmélünk, és látjuk magunk körül a Rendszer „valóságát”–, ambivalens érzéseket okoz. Mintegy „hibáztatjuk” magunkat amiatt, hogy „elhagytuk” a Rendszert, és önmagunk felé tettünk utazásokat. Zárójelben jegyzem meg, hogy az „ihlet” és a drogok okozta mámor két különböző állapot, még ha egyes kutatók azt akarnák is bebizonyítani, hogy a kettő tulajdonképpen egy azon agyi tevékenység. Remélhetőleg, ez sem teljesen igaz, de ha úgy is volna, akkor sem azonos a művészet okozta révület, a kémiai szerek, vagy más manipulációk okozta kábulattal. A zene vagy az alkotás másfajta tudatállapota legfeljebb folyamatában, érzéseiben hasonló egy vegyszer okozta hatáshoz, de eredményeiben szöges ellentétben állnak. A vegyszeres (stb.) kábulat utóhatása végső soron az idegrendszer összeomlásához, teljes leépüléshez, a fizikai test széteséséhez vezet. A művészi átélés/átlényegülés, ha megfelelően „reagáljuk le”, frissít, üdít, és katartikus hatása van. Igaz, a kötelező fáradtság is követi, hiszen a művészi tevékenység is munka. Erről is van szó ezen a platformon. A művészet is munka, de ott történt a nagy törés a régi ember és a „modern” társadalmak embere között, hogy a régi emberek természetes igényük, közösségi élményben való feloldódásuk érdekében zenéltek, festettek, faragtak, alkottak. Mindig egymásért, egyúttal önmagukért cselekedtek, látszólag értelmetlenül és haszontalanul. Ezt a paradoxont akarta az újkori emberiség a művészet „honoráriumával” feloldani. Maguk a művészek is igényelték/igénylik egy olyan világban ezt az elismerést, ahol mindennek pénzben (is) kifejezhető ára van. De gondoljuk meg azt az ősi gesztust, amivel a „közönség”, ezt az élményt jutalmazza: taps, éljenzés, gratuláció. Ezek nem anyagi természetű jutalmak. Ezek tanítják meg nekünk, ha megértjük, hogy a művészetnek milyen funkciója van az emberek világában. De alapfokon ez a elismerés csak az alkotó/előadó művészt erősíti meg abban, amit úgyis tud: önmaga értékeinek tudatában. Ebből viszont az derül ki, hogy az ember nem magányos, mint a sas, vagy a medve, vagy más állatfajták. Az ember csak társaival együtt lehet önmaga. Ez viszont, azt bizonyítja, hogy a magányosság szétzülleszti az emberi közösségeket. A „szingli” és más – a Rendszer romlottságát jelző – beteges tünetek már túl vannak az egyszerű és javítható hibák szintjén. Mivel az ember elmagányosodik, az érzés, valódi művészet, és valódi katarzisok hiányában, valamint a teljes elanyagiasodásban, a céltalanságban, és fizikai leépülésben, egyetlen mentsvára van: a természet. Ebben, az egység és logikus rendszer élményét, egyúttal azt a fegyelmet, szigort, amit a Civilizációs Rendszer önmaga érdekében és szeszélyei folytán rapszodikusan követel meg és alkalmaz, önmagunk érdekében kell megtanulni – ellentmondást nem tűrő módon –, hogy túlélhessen, mint ahogyan a többi élő résztvevő is teszi. A művészet és a természet egyazon okból és módon teszi az embert fegyelmezetté, és szigorúvá. A civilizációban az ember ebből a szigorból és fegyelemből ki akar szakadni, és ezért gyakran azokhoz a szerekhez fordul, amelyek önmaga és a Rendszer közötti szakadékot – látszatra – áthidalják. Ha a művész is csak ugyanolyan ember lenne, mint bárki, vagyis nem számítana kivételnek, aki más elbánásban részesül a többiekhez képest, akkor ez azt is feltételezné, hogy mások szerepe, munkája is egy szintre kerülne a művészével. Vagyis, a társadalomban ma már eléggé vitatott művészi munka nem volna egyesek szemében alávalóbb, haszontalanabb, mint mondjuk egy orvos gyógyító munkája. Csak zárójeles megjegyzés, hogy az orvos is mindenféle haszon és jutalom nélkül köteles feladatait ellátni! Mondjuk ezt meg saját orvosainknak! És várjuk a megfelelő gondoskodást! Aztán jól nézzük meg magunkat. Lehet, hogy akkor tudjuk meg igazán, mennyit érünk és kik vagyunk. A művészet is gyógyító munka: a lelket gyógyítja.

Kicsit szarkasztikusan azt is mondhatnám: Ne adj az orvosnak pénzt/más javakat, és megtalálod önmagad! – a kórház vagy az elfekvő legelhagyatottabb zugában…

Azt pedig, hogy miként lehet érvényt szerezni a Hippokratészi törvénynek, még elmondom: Először is meg kell tanulnunk egészségesnek lenni! Az itt felsoroltak között már erre is találhatnak útmutatókat.