Határtalan

Határtalan

Annyit emlegetik a határokat, hogy elkezdett a téma motoszkálni az elmémben. Mi volna? Tényleg mi lenne, ha nem lennének határok?

Akkoriban…, mikor még lehetett, tudtunk is, és akartunk is átmenni a határokon, de nem egyszerűen.., akkor tudtuk igazán értékelni ezt az adományt. Azóta okosabbak lettünk, és hiába jobban lehet, még büszkén is tehetjük, kedvünk viszont nincs hozzá.

Sohasem tudtam megérteni, mi a ráció abban, hogy az ember állandóan össze-vissza utazgat a világban. Ma is úgy gondolom, hogy akik ezt teszik, ha kényszerből, akkor sajnálom őket, ha meg szórakozásból – akkor is, de akkor másért

Közben azért változott egy s más. Azonban, még mindig nem értem, hogy minek kéne elmenni valahova, ahol semmi sem jobb, semmi sem szebb, és semmi sem értelmesebb, mint itthon. Ugyanúgy elveszett minden, ami fontos volt annak idején – fiatalság, tudatlanság, naivság, vakmerőség, korlátlanság hit, ábrándvilág, a gazdagság illúziója és más értelmetlenségek mindenhol a világban. Egyszerre rothadt meg minden, ez már történelem. Egy mai fiatal, ugyanúgy hisz és remél, és ábrándozik, és csalatkozik, mert tudatlan, és mert elkábították a hamis fények. A fontosság súlyponti zavarai. A felnőttek zavarodottsága, hit nélkülisége, kiábrándultsága, és cinizmusa nem segíti az elvándorlókat megérteni, hogy nincs értelme elmenni. Innen nézve látszik csak, hogy mennyire hamis úton járnak. Onnan nézve, már nem szabad bevallani.

De miért kellenek egyáltalán a határok?

Hogy miként alakult úgy a történelem, hogy határok kellettek, azt nagyjából tudjuk. Ha azonban kissé kitágítjuk a látókörünket, és megfigyeljük az állatvilágot, rájövünk, hogy a határok az életet, a túlélést szolgálják. Sokan gondolják úgy fiatal korukban, hogy a felnőttek igazságtalanul korlátozzák őket. Kényszert alkalmaznak, ha „nem fogadnak szót”, ma már megteszik – helytelenül -, hogy egyszerűen elhagyják a szülői házat, vagy magát az országot, mert túl sok akadályt gördít az akaratuk útjában. A klasszikus nevelés analóg a természet határtiszteletével. Ha már tisztelet, akkor az is csak határok meglétével alakul ki. A teljes korlátlanság, és a tisztelet egymásnak ellentmondó fogalmak. De mi a jó egy fiatalnak abban, ha vannak határai vágyainak, akaratának, mohóságának, esetleg agresszivitásának?

Minden élőlény, ez alól az ember sem kivétel, csak határok között képes élni. Ennek egyszerű magyarázata, hogy addig nem tudunk semmilyen tervet készíteni, amíg legalább a távolságot, a teherbírást, a költséget, a kockázatot nem szabtuk/nem szabták meg nekünk. Általában csak azért ismerünk határokat, mert mások is igénylik azokat. A fejlődés – bármi is legyen az – csak a lehető térben és közegben képzelhető el. Egyáltalán nem is beszélhetünk fejlődésről, ha hiányoznak a térbeli dimenziók. Nincs mihez képest fejlődni. Ugyanígy, ha egy gyermek, vagy egy háziállat nem ismeri saját képességei és környezete által létrehozott határait, megvadul és saját maga ellen fordul. Az ember és állat sokban megegyezik, abban viszont eltér, hogy az állatoknak az egész természet és az összes tényező által megengedett környezetben lehet csak létezni. Az ember a természet helyett, egy úgynevezett „társadalmat-gazdaságot” hozott létre, ami eleve sokirányú határokkal bír. Arról már sok szó esett, hogy ez rossz alapokon nyugszik, és, hogy sokkal jobban is felépülhetne, de kétségtelen, hogy az ember, mint faj, egyúttal bizonyos korlátokat is jelent. Nem nőhetünk az égig, jelenleg nem lehet szárnyunk, nem feneketlen a gyomrunk, és akármit nem tehetünk bele (bár ezt sokan nem így tudják – bele is halnak). Ugyanígy akaratunkat, agresszivitásunkat sem élhetjük ki a végtelenségig, legalább is csak addig, amíg egy fizikai, vagy biológiai „akadályt” nem találunk – teszem fel, egy másik ember, egy másik lény és sok fizikai jelenség képében.

Van azonban a korlátoknak egy olyan formája, amely egyenesen kihagyhatatlan, mert közvetlenül ezen múlik, hogy végül emberként vagy valami másként fogunk élni. Ez a nevelés. Ez tulajdonképpen elsősorban a nevelt érdekeit kell, hogy szolgálja. Tény, hogy a többi ember létérdeke is, hogy bizonyos korlátok mindenkire vonatkozzanak. Azonban a határok kijelölése segít a speciális jelleg kialakulásában. Ez úgy lehetséges, hogy az egyén, találkozva egy szabállyal, egy kerítéssel, több időt szentelhet a határig való fejlődésre. Ezt úgy kell érteni, hogy fejletlen korban még nem képes egyetlen lény sem felmérni erejét, eszességét rátermettségét, életrevalóságát, ha semmi ellenállást nem tapasztal. Tulajdonképpen a nevelés egyik alaptétele az ésszerű korlátozás. Annak tudata, hogy nem vagyunk mindenhatók, csak úgy alakul ki bennünk, ha megismerjük azt a teret és azt a választékot, amit ez a tér megenged. Egy ilyen térben kifejthetjük a képességeinket, meghatározhatjuk önmagunkat. Persze a határok a végtelenségig nem szűkíthetők. Az viszont egy komoly felismerés, hogy az érett ember, szinte a minimumig képes szűkíteni saját határait. Ez is egy olyan képesség, amely megtanít arra, hogy kevés eszközzel, mostoha körülmények között is életben maradjunk, és képesek legyünk ellenállni minden külső és belső nyomásnak, támadásnak. Erre utalt Nietzschehíres mondásával: „Ami nem öl meg, erősít.” . Az már más, hogy ezt gyakran félreértik és ezzel komoly veszélynek teszik ki magukat, és másokat. Az erkölcs is csak határok között képes megvalósulni. Ez is egy jó alkalom arra, hogy említést tegyünk a jelenkor egyik komoly problémájáról: a liberalizmus korlátlansága mennyi baj forrása. Egy, talán nem eléggé ismert szabály, hogy a szabadság is csak korlátok között lehetséges!  Ez sokatmondó ítélet a liberalizmus felett. A korlátlanság egyúttal veszélyt, és bizonytalanságot eredményez, semmiképp nem a szabadság, hanem a káosz félelmét.  A gyökértelenséget, a sehova sem tartozást. Ezt éreztem én minden alkalommal mikor nyugaton voltam. A jelenlegi káoszban gondolkodó, ám liberális szellem, éppen ezt akarja elérni, hogy kényére-kedvére kihasználhassa a védtelen embereket.

Az intelligencia csak a nehézségek, problémák megléte esetén alakul ki. A kíváncsisághoz szükséges legalább annak a szellemi térnek a vázlatos ismerete, ami lehetővé teszi a különféle tudások, információk összekapcsolását, mely a tudatot egyre magasabb szintre emelheti. A jólét, a túlzott magabiztosság, az önzés, az elbizakodottság képtelenné tesz a legalapvetőbb képességek kialakítására, melyek a „szokatlan” helyzetekben életfontosságúak. Ilyen helyzetekben meglehetősen bővelkedik ez a kor…

Tehát leszögezhetjük, hogy sajátosságok, jellegek és jellemek, csak szabályok, térbeli és szemléletbeli korlátok között alakulhatnak ki.

Azt is mondhatjuk, hogy a határok bizonyos erejű nyomást gyakorolnak az elmére, a lélekre és testre, hogy jobb, hatékonyabb, megbízhatóbb, erősebb legyen.

Egy fontos tényt hangsúlyozottan ki kell emelnünk: A határok nem csak akadályoznak, hanem védenek is! – ahogyan a közelmúlt példái drámai módon igazolják.

A politikai-etnikai határok nemcsak negatív jellegűek, hanem igenis meghatározzák egy nép, nemzet sajátosságait, vagyis határok nélkül nem beszélhetünk nemzetről, vagy országról, vagy népről.

Ha mindezt végiggondoljuk, és nyitott szemmel, megfelelő időbeli rálátással szemléljük népünk, nemzetünk sorsát, és viszontagságait, megértjük, hogy vándorolva, hadakozva, nem lehettünk volna Európában magyarok. Ez még akkor is igaz, ha a nemzetté válás, már jóval azelőtt bekövetkezett, hogy a jelenlegi hazánkat elfoglaltuk volna.  Az is elgondolkodtató, hogyha másként alakul Európával való kapcsolatunk az Árpádok idején, ma milyen pozíciót és milyen történelmet mondhatnánk magunkénak? Ez volt a legjobb forgatókönyv…?

 

Azok a jellegzetességek, amelyeket a velünk találkozó népek megfigyeltek és leírtak, jóval korábban alakultak ki, és alapvetően máig nem változtak. Ahhoz, hogy megtudjuk, kik is vagyunk, valójában sokat kell tanulnunk és gondolkoznunk. A tudatlanság, voltaképpen a határtalanságban való tévhit. A határtalanság illúziója a paradoxonok szabályai szerint korlátoltságot eredményezhet. Sokkal veszélyesebb abban hinni, hogy a Föld lakói egy nemzetet alkotnak, mint határozott elveket vallani saját nemzetünk, országunk, hitrendszerünk, és végtére: másokétól eltérő képességeink felől. Csak más, hasonlóan meghatározható, leírható nemzetekkel tudjuk magunkat összevetni, és így ismerhetjük meg, mire vagyunk képesek. Az önbizalom, ami nélkül nem létezik nemzet és ország, csakis annak határozott tudatával alakul ki, hogy miben vagyunk mások, esetleg jobbak, vagy rosszabbak másoknál. Ha ezt az összehasonlítást nem végezzük el, jellegtelen, puhány vagy éppen kezelhetetlenül agresszív, tompa, tiszteletet nem ismerő hordává válhatunk.

Komoly tapasztalatokat, bölcsességet szerezhetünk, ha ebben a tekintetben megvizsgáljuk azokat a népeket, „alig” nemzeteket, melyek hazátlanul, vagy hazájuktól megfosztva élnek az utóbbi évszázadokban. Milyenné váltak, és milyenné fognak válni azok, akiket nem is oly rég (történelmi léptékben, részben mi is ide tartozunk) fosztottak meg hazájuktól? Ez nem hagy nyomot nemzeti-etnikai jellegükben? Mekkora veszélyt jelentenek így magukra és másokra? Vérrel írott történetek szólnak róluk. Erre sem az a megoldás, hogy minden határt el kell tüntetni.

Sajátos és veszélyes felismerés az, hogy a világ a jellegtelenség, az összemosódás, zavarosság képét kezdi mutatni. Ez pedig attól a politikai – gazdasági – világnézeti tévúttól lett ilyen, amely a korlátlan növekedésben, a nemzeti, nyelvi, kulturális összeolvasztásban érdekelt. Ez a jelleg, ami az egyetlen meghatározható, analógiaként felemlíthető dologgal írható le: a rákos burjánzással. Erről tudjuk, hogy nem ismeri önmagát, és azt a közeget, melyben van, sőt a „gazdatest” sem ismeri fel egykönnyen, sok esetben képtelen ellene küzdeni. Sok fajtája van, de általánosságban ez jellemzi. H az emberiség a rák korlátlanságát, mint eszmét magáévá teszi, akkor, jaj a világegyetemnek! Az egy „más dolog”, hogy közben az ember, mint meghatározható lény, már nem fog létezni.

2 hozzászólás a(z) “Határtalan” bejegyzéshez

  1. z

    utazni jó érdekes szép tanulságos de legfőképp kielégítő. kielégíti a kiváncsiságot. már ha van.
    a határok olyan embereket választanak el akik egyébként együtt élnének, olyan identitásokat képez amik egyébként nem lennének, olyan kötelezettségeket amik eszünkbe sem jutnának, olyan korlátokat emel amit rémálomban sem tudnánk elképzelni, és olyan konfliktusokat teremt amilyenre nincs szükségünk..

    a világ egy falu, sok különböző házhellyel, sok különböző utcával, klímával, emberrel, kultúrával, szokással. ha eltűnnek a határok nagyon sok különbözőség még megmarad, de legalább természetes és önkéntes lesz nem pedig kierőszakolt.

    best

    Válasz
    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves Zoltán!
      Köszönöm a hozzászólást. Az igazság relatív. Az Ön igazságát elismerem, és tisztelem. Amit én próbálok kifejezni, az a dolgok legmélyebb értelme és hatása az emberek gondolkodására. A határok eltűnése az emberek mostani viszonylagos “érdekessége” eltűnéséhez vezet majd. Amiért most utaznak (Ön is), az már érdektelen lesz. De nem ezért akarják a határokat eltüntetni, hanem azért, hogy eltűnjenek a nemzetek, nyelvek viselkedés, gondolkodás jelenleg még meglévő különbségei. Az önmagában nem lenne baj, ha a nagyon is érthető, ártalmas jellegzetességek eltűnnének, és végre közös gondolkodás válna lehetővé, de ennek a határok sem jelentenek akadályt, ahogyan az utazóknak sem jelentettek soha igazi akadályt. A menekülőknek igen. Ha már nem kell menekülnie senkinek, akkor a határok már tényleg csak a jellegek, nyelvek, ízlés (stb.) között fognak húzódni. Az is jellemző a mai “deformált” gondolkodásra, hogy a távlatokat képtelen áttekinteni. Mi lesz akkor, ha eltűnnek a határok?? A határok kijelölése rengeteg igazságtalanság forrása. Ha azokat mindenki elfogadná, a ma ismert igazságtalanságok megoldódnának, a határok szerepe már csak a mezsgyék szerepére korlátozódna.

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.