Jónak lenni

Jónak lenni

Így ünnep táján, az ember számot vet önmagával. Megméri, mennyit ér. Ez volna az ünnep fontos szerepe. Mára az ünnep – jó esetben – egyszerű protokoll. Az ünnep „klasszikus” feladata a jó átadása volt. Abban az időben, mikor még mindenki egyetértett abban, hogy mit jelent a jó. Ha körülnézünk, és van szemünk hozzá, csak valami árnyékot látunk, amit jónak kell nevezni.

Ami ilyenkor következni szokott: „kis gyermekkorom óta”… és igen. Azóta küzdök azzal, hogy jó akarok lenni egy rossz világban.

Sorra csalódtam a „Rendszer” által jónak nevezett eszmékben, és szintúgy a jónak nevezendő emberekben. Addig tartott ez a tapasztalatkísérlet, amíg rájöttem, hogy az emberek jók, és nem.

Ha a jó ember bekerül egy emberi rendszerbe, lassanként megrontja a Rendszer. A legfőbb célja, hogy senki se legyen jó, így a tönkretett lelkekkel szabadon azt tehet, amit akar. Leginkább felhasználja a rosszra.

Az emberek meghasonlottak. Otthon, mindenki azt mondja gyermekeinek: „Légy jó”. A gyermek „kimegy” az „életbe”, és azt látja, hogy a jó csak felületi, és ez a továbbiakban törvényé válik. Aki mélyen és igaz módon akar jó lenni ahogyan otthon tanulta , azt lenézik, „strébernek, talpnyalónak”, esetleg gyávának, vesztesnek titulálják, gúnyolják, összesúgnak mögötte.

Az ember megszerzi élete legfőbb tapasztalatát: jónak lenni nem kifizetődő.

Néhányan – ki tudja miért – nem törődve a gáncsoskodókkal, kitartóan jók szeretnének lenni, meg is kapják életük vége felé a jutalmukat: tényleg vesztesként végzik.

Ebből az következik, hogy a nyertesek mind rossz emberek?

Nem feltétlenül, legfeljebb a győztesek között nagyobb számban találhatók. Végül ők lesznek azok, akik talpon maradnak és irányítják a jókat.

Hogyan maradhatunk jók?

Ha valaki jónak tartja magát, és tesz is érte, nap mint nap, újra fel kell tennie a kérdést: „Én még jó vagyok?”

Azonban mindennek az ideológiai felvezetésnek van egy kritikus pontja:

Mi a jó?

Azt mondják, minden relatív. A dologban van igazság, de aki sokat gondolkodik rajta, az elveszíti a fonalat. A jó tudása velünk születik, de az adott környezet már züllött, ezért a jót „hozzá kell igazítani” a züllöttség aktuális szintjéhez.

Saját példámat alapul véve:

Attól a pillanattól, hogy beszélni tudtam, sőt még járókás koromban, mindenkihez jó akartam lenni, majd hamarosan faltam a körülöttem levő könyveket, hogy megtudjam mi a jó, és a jók milyenek. Sokat hallgattam idős – általam bölcsek vélt embereket, és figyeltem arra, hogy mit tartanak jónak.

Először is törekedtem, hogy mindig azt mondjam, amit igaznak tartok, abból a forrásból, amihez hozzájutottam. Kezdettől fogva hinni akartam, hogy van jó és, aki jó, azt majd észreveszik, és jók lesznek hozzá. Talán azt hihetik, hogy ezt azért tettem, hogy magamat megvédjem, jól érezzem magam? Ha így lett volna, nem éreztem volna magamat oly sokszor rosszul, mikor igaztalanság ért, vagy feltételezték, hogy rossz vagyok. Mégsem döntöttem úgy, hogy én is követem azokat, akik hazudnak, másokat becsapnak, megbízhatatlanok és más olyan tulajdonságot mutattak, amelyek szerintem még ma is rossznak tartok. Írásaimban szinte minden alkalommal hitet teszek arról, hogy létezik jó és azt könnyű felismerni, általában véve könnyű teljesíteni ezeket a kritériumokat. Mégis gyakran pont fordítva történik, pedig semmi sem kényszeríti az illetőt arra, hogy rossz legyen, „csak úgy jött ki…” mondja.

Egy kis cezúrát téve a gondolatmenetben, elmondom, hogy ezen gondolatok igazát e néhány napban is lemérhettem, mikor láttam a hamarosan kétéves korú kis fiúunokámat. Sugárzik róla a jóság. Örül, ha meglát, vagy ha a családban bárki felé fordul. „Ő egy ilyen gyerek..” mondják.

Miért? Van másmilyen is?

Hogy ilyen, annak már előzménye volt. Lehet ezt örökletes tényezőknek tulajdonítani, vagy ártatlanságnak… Itt meg is állhatunk egy pillanatra: Tehát az ártatlanok jók? Másként válaszolok: A jók ártatlanok.

Ez a kisgyermek még nem tapasztalta meg, hogy a családja nem jó. Sőt, alapvetően, mindent jónak tart, ami tőlünk érkezik felé, vagyis bízik bennünk, hogy, amit tőlünk kap az csak jó lehet. Azonban már nyomokban látszik rajta is, hogy gyakran „vizsgáztatja” a környezetét, hogy meddig hagyják magukat kiszolgáltatni neki. Ezt sem lehet az „eredendő rossznak” nevezni, csak arra mutat, hogy vannak-voltak olyan élményei, amelyek bizonytalanná tették abban, hogy meddig lehet jó, és meddig lehetnek jók hozzá.

Nos, ez az, amit én az előző nemzedék végzetes felelősségének tartok. Mindannyiszor belül sírok, mikor azt látom, hogy visszaélnek ezzel a nyitottsággal, és bizalommal. Lassanként felépítik ebben a kis aranyrögben a hamis világot, majd jönnek sorra a csalódások.

Erre csak azt tudom felhozni, hogy az emberek az égre emelik a tekintetüket, mikor a háborúban (sőt most már a „békében” is) olyan borzalmakat látni, amit egy Mindenható Isten – ahogyan azt tanultuk – nem engedhet meg.

Az életem folytonos tanulás, és örömömet lelem benne. Mindig felujjongok, mikor egy aranyigazságot a helyére teszek. „Mégis van értelme az életnek” mondom magamban.

Most például azt sorolom ide, hogy az Isten csak rajtunk keresztül végzi el a jó cselekedeteit. Ha mi nem vagyunk elég jók, akkor Ő sem tehet semmit. Ehhez csak annyit, amit Hamvas az „Istenember” fogalmába ágyazva tanít meg. Az ember Istenként születik, és egész életében foggal-körömmel meg is akarja tartani ezt. Van akinek sikerül, van aki elbukik. De van még valami: a kis „tudatlan Istenből”, bölcs Istenné kell válnunk! Aki nem becsüli az életet, rombolja azt kívül és belül, az éppen, hogy ezt az ideát zúzza szét. Ennek egyszerű oka, hogy a hosszú élet nem az élvezetek halmozásában értékes, hanem a jóság örökös növelésének tudományában, amint ezt átadjuk a közvetlen környezetünknek. Ha megtartjuk magunknak, sokat veszít jóságunk az értékéből.

Ezért nem tartom én az örökös magunkba fordulást alkalmasnak arra, hogy megvalósulhasson bennünk az Egyetemes Jó.

Mi lehet a legfontosabb tapasztalatom, így az életem „Jobbik felében”?

Az, hogy a jó folytonos gyakorlása a külvilág szemében gyakran kegyetlenségnek tűnik. „Fafejű” szokták mondani rám is. Ennek „nyers fordítása”, hogy „nem tudom elereszteni magam”. Nem hiszem, hogy ezt a mondatot sokan értik, de remélem, hogy többen igen, mint nem.

Miért gondolják mások, hogy jónak lenni maga a Nirvána? Viszont nem hiszem, hogy a Nirvána máshol lenne, mint itt a Földön. Csakhogy a félreértés abban van, hogy a az emberek szemében, valami „könnyű diadalmenet” Ahogyan eddig leírtam, ez koránt sincs így. Amiért sokan megalkudnak, és „nem mindig akarnak jók lenni”, azért van, mert ez a félreértés már a „Rendszer” manipulációját mutatja.

Ez az, ami sorra egyre rosszabbakkal traktál mindenkit, miközben azt ígéri, hogy holnap jobb lesz. Még így is hisznek benne, mert el sem tudják képzelni, hogy egy rendszer lehet rossz. Én pedig kimondom: Ez a Rendszer úgy rossz, ahogy van.

Miután az emberek megtapasztalják, hogy minden ígéret ellenére a világ egyre romlik, úgy döntenek, hogy ők kárpótolják magukat. Azért dolgoznak, hogy a világ egyre rosszabb hely legyen, azáltal is, hogy ők önmagukat „kényeztetik”. „Majd, ha több időm lesz, mindig jó leszek magamhoz és másokhoz is!”

Nos, ez az idő sohasem fog eljönni – ezt megígérhetem. Saját tapasztalatom mondatja ezt velem.

Legfeljebb, eljön majd az az idő, ha elég soká élnek, (amit szívemből kívánok mindenkinek), mikor végre jók lehetnének, de időközben elfojtották a bennünk születésükkor meglévő jó parazsát.

A Jó egyik alappillérének a szeretetet tartják. Ez a fogalom szenvedte el talán a legsúlyosabb károkat az évszázadok (évezredek) során. Sokan úgy vélik, hogy valakit boldoggá tenni, maga a szeretet legfelső foka. Én megint azt mondom erre, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni, pláne nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Mármint a boldogságot.. Az ember meg kell, hogy szenvedje éppúgy a jóságát, mint a boldogságát. Csak röviden: a boldogság nem röpke, csak később véljük úgy. Túl sok rossz ér mindenkit, ahhoz képest, amit, és ahogyan elvárnák sokan, amit „megérdemelnek”. „Végre, legyek már boldog!” De ha sohasem éljük meg, csak mondjuk róla, hogy „akkor milyen boldog voltam…!” Még arra sem szánunk időt, hogy rendesen átéljük a boldogságot, mert fogalmainkban a boldogság tényleges mibenlétét nem ismerjük. Ha viszont úgy véljük, boldogok vagyunk, miközben utána csömört érzünk, komoly bölcsességre teszünk szert. Csak ezt általában megpróbáljuk minden áron eltitkolni.. A csömör várható ideje az általunk elképzelt boldogságfok szerint jön hamarabb, vagy később. Ha azt hisszük, hogy a „pénz boldogít”, és elég sok van belőle ahhoz, hogy boldogok legyünk, valahogyan mégsem sikerül, akkor megint találtunk egy értékes tapasztalatot. Mindent összevetve: a boldogság nem az, ha csak vágyaink kielégítése reményét teljesíti be. Ebben a Buddhistáknak van igazuk. Abban is, hogy a boldogság nem idea, hanem állapot. Néha ennek hite hamis, de életünk végéig kitartunk mellette.

A szeretet, azonban belőlünk fakad, akár a boldogság. De nem úgy, ahogyan ezt nekünk be akarják mesélni. A szeretet felelősség. Felelősség önmagunk iránt, és ez már lehetőséget ad arra, hogy mások iránt is felelősek lehessünk. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, másokat sem fogunk. Viszont, ahogyan ebben a züllött világban általában hiszik, a szeretet nem a folytonos kapásról szól. A szeretetet akkor jut el másokhoz, ha megtanítjuk, hogyan szeressék úgy önmagukat, hogy ez másokat is megtanítson a szeretet képességére. Ez igen nehéz egy olyan világban, ahol minden az élvezet és a pénz körül forog. Mikor én a szeretetről, mint „feladatról” beszélek, amit magunk iránt kötelességből végzünk, rögtön hátraarcot csinálnak. Mert azt hiszik, kapni fognak valami megfoghatót. Ebből a viselkedésből arra is következtethetnénk, hogy az emberek nem kapnak elég sok mindent, hogy ne gondoljanak úgy másokra, mint a „javak” forrására. A javak, csak egy torz „jó”, mert valamikor a szeretet is ezek közé tartozott… A „jóléti” is a jó fogalmának egy végletesen eltorzított, kifordított formája. Rögtön mindenki az anyagi javakra fog gondolni. Ezzel az ígérettel próbálkozik minden politikus, mert nyerni akar. Az ő jóléte akkor már biztosítva lesz…

Jónak lenni, ezek mellett, igen veszélyes is ebben a veszélyes világban. Nem tudhatjuk, hogyha valakinek jót teszünk, egyúttal nem teszünk-e rosszat az ellenségének. Ez is csak egy jele annak, hogy a világ igen rossz hellyé vált. Talán, ez az egyik oka, hogy az emberek a legjobb esetben is inkább a közönyt választják a jóság helyett. Naponta van híre annak, hogy hatalmak, azok emberei másoknak, akik ártatlanok, mert védtelenek, fegyvertelenek, gyermekek, halálos kárt okoznak. Mikor kicsiny voltam, tudtam, hogy ilyesmi történik a világban, de arra gondoltam, „ha már nagy leszek, addigra biztosan elmúlik minden ilyen szörnyűség.” Most csak azt mondhatom, hogy, amit akkor a legrosszabbnak gondoltam, gyerekjáték volt a mostani borzalmakhoz képest.

Ilyenkor nem tudok magamban egy szikra gyűlöletet sem érezni azok iránt, akik ezt teszik, vagy erre parancsot adnak másoknak, csak az jár a fejemben, hogy mit érezhet az, aki ennek a felelőse?

Neki sokkal rosszabb, mert ez a tett élete végéig fogja kísérteni. Ostobaság azt hinni, hogy a gyilkost meg lehet büntetni. Ez akkor volna hatásos és előrevivő, ha a gaztettet is jóvá lehetne tenni. De a halottakat nem lehet feltámasztani, a gyermekek nem fognak felnőni és szeretni. Ha valaki túléli, csak a gyűlöletet fogja fenntartani, ami akkor sem hoz majd békét a szívében, ha a gyilkos is arra a sorsra jut, amit ő okozott másoknak. Mindez egy olyan nagyobb egység felelőssége, amit számos esetben Rendszerként neveztem. Úgy is zajlik az „ügymenet”, hogy a tettes(ek) mindig arra hivatkoznak, hogy „Én csak parancsot teljesítettem..” Amikor azt hallom: „Ez nem személyes, én csak a munkámat végzem.” élesen belém hasít, hogy ezt egy beteg, gonosz rendszer tette lehetővé.

Mikor ezzel kapcsolatos teendőinkről beszélünk, fel kell említeni, hogy az a rengeteg alkalom, mikor feladtuk a jóság és a szeretet iránti kötelességünket, és szó nélkül mentünk el a nyilvánvaló rossz mellett, csak egy újabb biztatást adtunk a rosszaknak, hogy gátlástalanságuknak ne szabjanak határt. Utóbb hiába mondanánk azt, hogy „Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle.”, ezzel éppenséggel beismerjük, hogy tudatosan voltunk megalkuvók, és gyávák. A legjobb esetben is csak azt mondhatjuk: „Bocsánat! Figyelmetlen voltam, vagy ténylegesen feladtam az elveimet, hogy védjem magam.” De valóban, ha idáig fajul a helyzet addig már igen sok esetben voltunk közönyösek, és beletörődők. Tehát elmondhatjuk, hogy mindannyian felelősek vagyunk azért, ha a világban rossz történik. A tudatlanság, vagy tehetetlenség lehet kibúvó, ha az ember már elég tudatos hozzá, hogy helyesen cselekedjen, de nem lehet mentség. Saját mohóságunk, meg nem érdemelt javak elfogadása, vagy pláne másoktól való elorzása szinte „észrevehetetlenül” csúsztathat át minket a rossz oldalra.

Mit tehet egy „rossz”, ha meg akar változni?

Kérdés az, hogy miért akar megváltozni, és mennyire?

Ha félelemből, mert tart a felelősségre vonástól, akkor nem sok esélye van arra, hogy sikerülhet. A büntetés – mint mondtam – nem a Rendszertől, jön, hanem a saját Istenünk, a lelkiismeret felől. Ezzel kell élnünk, ha nem voltunk elég erősek. Akár úgy, mint cinkosok, akár úgy, mint a gonosztettek elkövetői. A tett előtt még lehet jól dönteni, utána már aligha. A lelki folyamatok sokszor igen erősen tartják fogva azokat, akik nem tanulták meg kik is tulajdonképpen, és ezt az „ismeretlent” hogyan lehet féken tartani… Sajnos az iskolarendszer, csak azt tanítja meg, hogyan feleljünk meg a „Világrend” (Rendszer) várható követelményeinek, de arra nem, hogyan ismerjük meg saját bátorságunk, és jóakaratunk fejlesztésének képességét. Ha a beépített klisék szerint „ismerkedünk” magunkkal, csak egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.

A jóság olyan küldetés, amelyre mindenki születik.

Fotó: Tóth Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük