Káosz és apokalipszis

Káosz és apokalipszis

Rendre jönnek a témák, és sokan nem értik mi is ez, mert az ő világuk a sémák ismételgetése, közhelyes élet, és még büszkék is rá. Azonban már eljutott hozzájuk is a változás szele, ám eddig csak a hatásokat érzékelik. Ahhoz, hogy valóban képesek legyünk a megfelelő válaszokat megtalálni a bennünk rejlő problémákra, meg kell értenünk olyan fogalmakat, melyekkel eddig nem foglalkoztunk, de itt-ott elénk kerültek.

Hamvas nélkül illetlenség a témához nyúlni, mert a „fátyol fellebben(t)ése nála bukkan fel a legtisztábban értelmezve. Másoknak még a téma is a „semmi” kategóriája, fölösleges szócséplés, azonban remélem, akad itt még, aki kíváncsi, mint gondolok erről.

Írásaimban gyakran esik szó a Rendszer hazug voltáról, az emberek zavarodottságáról. Voltaképpen nagyon egyszerű a két fogalom értelmének felfedése (a fátyol fellebbentése), mert az átlagosan (nem)gondolkodó emberek fejében és a jelenlegi „csinált” világban uralkodik a káosz, viszont a rettegő és egyre elkeseredettebb tömegekben didergő egyén számára volna a legnagyobb szükség arra, hogy végre színről-színre kiderüljön mindenről, hogy mi is valójában. Hiszen a rettegés és az ezt „levezető”, kirobbanó indulatok éppen azért jelennek meg az emberek között, mert a rejtett, és megfoghatatlan valóság egyre kiáltóbban akar a felszínre törni. Mivel a valóság is egy „entitás”, a „gyökér” folyamattudat: minden más részfolyamat ebből táplálkozik.  A civilizáció azon a téveszmén jött létre, hogy a valóság veszélyes, félelmetes, és teremteni kell helyette egy alternatív valóságot, amiről egyre inkább kiderül (apokalüpszisz), hogy nem más, mint a káosz. Az, amit rendként olyan elszántan védelmez a Rendszer (naná, hiszen az alapvallását deklarálja általa), az az emberi gyengék alapjellemvonásként való elfogadása, és minden más fölé helyezése. Ahhoz, hogy ez a látszatvilág úgy-ahogy elevickéljen, szükség volt számos „találmányra”, melyek egyre távolabb tolták a tényleges feladatot: a „dolgok” egyetlen és tiszta lényegének megvalósulását. Midőn (…) elérkezik a káosz legkezelhetetlenebb végszakasza, mint a jó gyerek, az emberiség eldobja az összes játékát, és a többinek esik a homokozóban… Vagyis, kitör valami. Ekkor az emberek zöme – a „turba” – ráeszmél az ember jelenlegi alacsony, vagyis barbár mivoltára (lásd az e percben is dúló háborúkat, vagy a „híres” európai kultúra fennköltsége dacára lejátszódó drámákat, és embertelenségeket az elmúlt Délszláv háborúban). Azok a sémák, melyek a valóság elkendőzésére szolgálnak (hadsereg, „jog”, ellátás, egészségügy, szervezés stb.), egy ilyen helyzetben csődöt mondanak, és szó szerint „lehull a lepel”: mindenkiről kiderül, ki is valójában. De tényleg az-e? Mert éppen ez a Rendszer lényege: elhiteti veled, hogy olyan vagy, amilyenné az általa eszkábált káosz tesz. Ezután (poszt-traumás szindróma), kénytelen vagy életed nagy csalódását átélni – önmagadban, vallásodban, érveidben, jövőképedben – a teljes kiábrándulást. Miközben, életed „ezt megelőző” részében, próbálod önmagad felépíteni, minden külső, züllesztő befolyás ellenére, szembetalálkozol egy „idegennel”, akivé váltál a kényszer hatására. Ami ezután következik, az is a Rendszer sémáit követi. Éppen ez az a forgatókönyv, amit nem szükséges, érdemes és okos, újra, meg újra színre vinni!

De a folytatás se minden tanulság nélkül való.

Nem titok, hogy mindennek megint a hatalom és a pénz áll a hátterében. Azok, akik vásárra viszik a bőrüket, és azok, akik meggazdagodnak, nem azonosak. Régen…, mikor a háborúk ugyanolyan barbár öldöklésről szóltak, néha a győztes katonák, kik valóban „kiérdemelték” a szabad rablást, akár gazdagabbak is lehettek, már ha egyáltalán túlélték. Ellenben ma már – holott zsoldos katonák vannak többnyire a háborúkban – nem mérhető össze a „haszon” és az átélt borzalom. Miért? Talán finomabb, sérülékenyebb lett az emberi lélek?

Nem lehetséges, hogy eljött végre a csömör, és elegük lett az embereknek az oktalan mészárlásból? A jelenlegi tapasztalat még nem támasztja alá ezt a feltevést, de vannak arra utaló jelek, hogy „kifáradóban Mars szelleme”. A „nép” minden háború előtt megkapja az ideológiai muníciót, de ő az, aki a legtöbbet veszíti, és végső erejével próbál újra talpra állni, mikor véget ér a tombolás. Viszont, akik voltaképpen mindezt kitervelték, elégedetten dörzsölik a kezüket: a haszon nem maradhat el, akár a „győztes”, akár a vesztes fél „megfelelő köreiről” van szó. Ehhez a banális szakaszhoz megint kéznél van a megfelelő klisé: „a ti kezetekben van az ország sorsa, csak rátok számíthatunk!” A kisemmizett, testileg-lelkileg elgyötört emberek, csont soványan építenek, temetnek, gazdálkodnak, abban a hiszemben, hogy ezután végre ők következnek, és a jövőben meg tudják majd akadályozni, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen. A remény olyan csaló, akinek mindig bedőlünk.

A különbség mégis érzékelhető: A sokasodó „kiszivárogtatások” remélhetőleg… azt jelzik, hogy ezek a sablonok nem működnek ugyanúgy, mint rég. A nyúl könnyebben kiugrik a bokorból, mint a kalapból…

Talán, a technika végre képes lesz a szellemet némi fénnyel is eltölteni, nemcsak vásári csillogással? Valahol pislákol a parázs, és itt lehet még Főnix ideje? A sok metafora keveredik, a szimbólumok tobzódnak, ahogyan a káosz eléri tetőpontját. Ez lenne hát az apokalipszis előtti utolsó stáció?