Járandóság

Járandóság

Járandóság

A téma a mindennapjaink lényegét közvetlenül érinti. A létünk alapja, legalább is addig, amíg azoktól függünk, akik számunkra nagy kegyesen kiadják. Amit eddig reméltünk, és elvártunk, annak átértékelése zajlik. Ha nem figyelünk eléggé, könnyen bajba kerülhetünk. Olyan folyamatnak lehetünk a részévé, áldozatává, amely értékünket viszonylagossá teheti.

Többször foglalkoztam az un. „életnívóval”, más szóval fizetéssel. Ez egy nagyon nehezen meghatározható fogalom, és a „helyzet”, amit még kevésbé egzakt függvényeként ábrázolnak nekünk. Azért mondom, hogy „ábrázolják”, mert ma már egyre inkább bizonyos, hogy a helyzet, a „körülmények”, sem a véletlenen, vagy az éghajlat változásain, esetleg kiszámíthatatlan „külgazdasági tényezőkön”, hanem nagyon is konkrét személyeken, személyek csoportjainak tudatos tevékenységén múlik. Mostanság divat mindent a „felmelegedésre” fogni. Korábban a jégeső, áradás, aszály, vagy valamilyen kiszámíthatatlan földi jelenség volt az oka, esetleg a „külgazdasági mutatók alakulása”, ha nem javultak a jövedelmi viszonyok. De már akkor is sejteni lehetett, hogy vannak olyanok, akiknek töretlenül emelkedett a jóléti szintje, egészen a számunkra követhetetlen magaslatokig, míg a mi életkörülményeink nem változtak, vagyis, kis híján nyomorgunk. Ez persze igencsak relatív, mint az egész téma, de nekünk ez a szerepünk, hogy ilyen mentségeket elfogadjuk, és tegyük a dolgunkat. Apropó: dolgunk.

Életem kezdetén egy olyan világgal találkoztam, amiben a körülöttem levő embereknek megvolt a dolguk. A helyzetük szoros összefüggésben volt – legalábbis látszólag – saját képességeikkel, szellemi-fizikai kvalitásaikkal. Ebbe nagyjából mindenki bele is nyugodott. Azonban a hónap elején, és – kezdetben – közepén várta a borítékot, és remélte a benne levő összeg gyarapodását. Bizonyos fokig az általa nyújtott teljesítménnyel összefüggésben. Az igazságérzet is kapott egy kis tennivalót. Az emberek egymást méregették, és próbáltak azok után igyekezni, akik többet tettek le az asztalra. Fontos tudni, hogy abban az időben a korábbi korszaktól merőben különböző társadalmi szerkezetben éltünk közvetlenül a második világháború után. Eszmélésem a hetedik-nyolcadik évemtől egyre élesebb képet rajzolt ki a körülöttem lévő viszonyokról, és mondhatni: erős kritikai képességeket mutattam. Ez sohasem a saját képességeim magasra értékelése folytán, hanem valamilyen teljességre törekvő, a mozgásokat kutató szemlélet alapján működött. Úgymond „figyelő” voltam, mintha tanulmányozni akartam volna a földi létet. De egyben saját sorsomat is megéltem, ami meglehetősen nehéz feladatok elé állított. Szemlélődésem eközben egyre kifinomultabb lett és a kritikai mércém is emelkedett. Egyfajta „elvárást” fogalmaztam meg a külvilággal szemben, vagy inkább reményt, amiben életem, életünk, erőfeszítéseink egyenes következményeként jobb helyzetbe jut. Magyarán: pl. egy évtized múlva ez és ez lesz, persze rózsaszínben. Ha maradunk a képi analógiánál, gondolom, sejtik, hogy a színek egyre halványultak, egyre szürkültek, ami a „társadalom” vezetői rétege szemében saját fontosságunkat vonta kétségbe. Még pontosabban: rájöttünk, hogy boldogulásunk senkinek sem érdeke, sőt: a „feljebbvalóink” messzemenőkig nem törődnek velünk. Megállás nélkül bújtam a sajtót, remélve, hogy egyszer ránk mosolyog a szerencse, vagy a „dolgok jóra fordulása” révén a mérleg nyelve legalábbis lassabban süllyed, mint tapasztaltuk. Eljött a várva várt szabadság – ahogyan nekünk interpretálták – fellélegezhettünk: most már minden másként lesz… Lett is.

A kommunikáció óriási változáson ment át. Mindenki mindent mondhat, és sajnos tehet is. Aki korán felismerte ezt, egy elképzelt sorban gyorsan előre juthatott, olyan vonások révén, melyekre az emberi, vagy erkölcsös jelzők nemigen illettek. Annyit azért el kell mondanom, hogy számomra a becsület, és a mások tisztelete nem volt függvénye a hierarchiának, és az irányomban megnyilvánuló jogos, vagy jogtalan juttatásoknak. A bennem kialakult értékítélet különválasztotta az emberi minőséget a mindenkori pozíciótól, és az idők során mindig figyelembe vettem, hogy a pozíciók igencsak ingatag, viszonylagos minőségi mutatók.

Ez a magatartás, nagyon megnehezítette a – mélyen értelmezett – sorsomat, és talán a tőlem függőkét is. Ezt gyakran a szememre is vetik. Ez a reakció részben érthető, részben sajnálatos, mert az én ideáim ingatagságát jelzi – hogy finoman fejezzem ki magam. Ez soha nem tántorított el az alapállásomtól – Hamvas szavaival. Hogy ezt honnan vettem, vagy kaptam, magam sem tudom. Talán az őseim képeiről olvastam le milyen legyek, mit várjak magamtól, és mit reméljek másoktól. Ezzel nem akarom a felelősséget rájuk hárítani, mert ez sem lenne tisztességes. Ők is csak egy olyan korban éltek, mikor másoktól függött boldogulásuk.

Nos, ami a boldogulást illeti, ennek a fogalomnak erősen változott a jelentése és megítélése. Ma már az embernek kicsivel is be kell érnie.lyukas fillér

Éppen erről lesz most szó. Nézzék el nekem a hosszú bevezetőt, amivel csupán érzékeltetni próbáltam, hogy tudom, mit beszélek…

Amit korábban ígértek nekünk, és ami ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy játékbábukként kihasználnak minket olyanok, akik egyébként soha nem az emberi minőségük fejlesztésével, hanem sokkal inkább olyan lehetőségek fürkészésével foglalkoztak, hogyan lehet mások fölé kerekedni, és másokat felhasználni saját anyagi, helyzeti emelkedésük érdekében. Mint említettem, soha nem az ellenem rosszat tevők személye izgatott, vagy a gyűlölködés tartotta bennem a lelket, hanem az emberek alkotta rendszerek változásait fürkésztem, és valamilyen konklúzió levonását tartottam fontosabbnak, mint a konkrét esemény szereplőinek elítélését. Lassan úgy vélhetik, egy szent szól önökhöz valamilyen magaslatról, nem egy hús-vér ember. Nem gondolom, hogy az efféle „kívülállás” erkölcsi elégtételként kárpótolhat az esetleges sérelmeket, vagy figyelmen kívül hagyja az egyenlőtlenség tényét. Egy idő után az ember egy ilyen életút derekán (hogy optimizmusomat megőrizzem) bizonyos bölcsességre, beletörődésre tesz szert, saját sorsának alakulását értékelve. Talán a cinizmus, vagy önirónia is szóba jöhet, de ezeket én próbálom magamtól távol tartani. Olyan értelmezéseket keresek, amelyek tanulságokat fogalmaznak meg, csak így lehet értelme az életemnek.

A folyamatok figyelése során arra a tragikus felismerésre jutottam, hogy az ember a túlnépesedés következtében egyre kevésbé számít értéknek, holott akik nekünk a jövőt ecsetelték, azt jósolták, hogy majd egyre jobb lesz a sorunk. Ma is csak ebből él az összes politikus, vagy népvezér. Ha őszintébbek lennénk, talán jobban összetartanánk, és az valóban segítene mindannyiunk életlehetőségeinek javításán. Fontosnak tartom leszögezni, hogy nem panaszkodni akarok, csak objektíven ábrázolni az országban-világban végbemenő változásokat, és az általam igényelt következtetéseket levonni. Egy jó értékelés, értelmezés segíthet másoknak is, hogy önmagukat kedvezőbb helyzetbe hozhassák. Korábban az volt a sikeres, ha valaki azt figyelte, hol vannak a jobban fizető munkahelyek, milyen tevékenységeket „érdemes” végezni, hogy gyorsan meggazdagodjon. Már a kifejezés is egy téves alapot feltételez. Miért kell gyorsan, és mire jó a gazdagság? Számomra – mint mondtam – elsődleges volt, mi szolgálja leginkább az emberi minőség emelkedését, és ez soha nem volt függvénye az anyagi jólétnek. Ezért nem lettem taxis, benzinkutas, és a többi. A konjunktúra lovagok mindig taszítottak. Pedig az utóbbi 50 év ebben az országban a helyezkedőké volt. Jól mutatta ezt az un. „rendszerváltás”. Ami – ugyebár – egy közszereplő által egészen mást takart. Elég frappáns és korrekt meghatározás volt, amivel egyet tudok érteni. De ezt azonnal nem lehetett látni. Az internet, és a felgyorsult kommunikáció éppen azt hozta magával, amit az imént jellemzett „elit” nem várt volna, hogy a hozzám hasonló naiv, jóindulatú tömegek, és az agresszív rosszindulatúak egyaránt felismerik: kihasználnak, megvezetnek minket!

Most az apró betűs rész következik kövér karakterekkel – hogy fitogtassam litográfiai tudományomat, amit a csodás technikai fejlettségnek köszönhetek: olyan tendenciát vett a történetünk, hogy a végén, ha nem figyelünk, az életünkért fogunk dolgozni, és aki nem dolgozik, valóban éhen fog halni.ingyenkonyha

Mivel magyarázom én ezt?

Csak a vak nem látja, hogy a világ urai a nagy konszernek, bankok, és az általuk kiemelt „vezetők”, magyarul (?) kápók, egyre kevesebbet fognak juttatni azoknak, akik dolgoznak. Talán furcsán hangzik ez, mikor azt láthatjuk, hogy nagyon gazdagok olyasmit tesznek nálunk, ami szokatlan és látszólag kedvező helyzetet is teremthet. Aki a megfelelő pályát választotta, egyszer csak olyan pozícióban találhatja magát, hogy szinte szárnyal az anyagi skálán felfelé. Azonban a nagyobb mozgások szerint ez csak igen keveseknek fog megadatni – hogy finoman fogalmazzak. Elébb csúfondárosan „csodásnak” jellemzett technikai szétszóródás, amit szándékosan nem nevezek fejlődésnek, olyan hatással van és vélhetően lesz az egyes ember életére, ami egyenes út az emberevés… felé.emberevők

Egyre valószínűbb, hogy a gépek mindenhol felváltják majd az embert. És ez nem hogy az élet megkönnyítése, az emberi munkával, és minden javakkal, energiával való takarékossághoz vezetne, és a föld teljes „kizöldülésére”, hanem ellenkezőleg: végül az ember is feleslegessé válhat az irányítók számára. A tendencia pedig azt feltételezi, hogy az a néhány megmaradt irányító is feleslegessé válik, míg végül már minden élő a bolygón a gépek működésének akadályává válva az élet megszüntetését eredményezi…

Talán túl pesszimista jóslat ez?

….

Az ember nem olyan fontos – általában véve. Egy sor vicc kereng a Föld és az ember viszonyában, és – ha megpróbálunk életben és nem emberben gondolkodni, akkor – a földi élet számára az ember komoly veszélyforrás, amit mihamarabb ki kell iktatni, különben az élővilág megsemmisül, egyben persze az ember is. Ha ezt a démont, a technikát az ember nem tudja helyén kezelni, és inkább kevesebb, mint több szerephez juttatni, és az életet minden más elé helyezni, akkor belátható időn belül mi fogjuk kipusztítani a bolygót. Már ennek a folyamatnak túl vagyunk a felén, és a leszálló ágban gyorsuló, rohamosan romló körülményekkel számolhatunk, saját ostobaságunk, dölyfünk, mohóságunk, gonoszságunk miatt.

Kinek kellene ezzel a ténnyel komolyan foglalkozni?

Ha legalább mi, egyének, civilek, polgárok, egyszerű emberek; sorolhatnám a megnevezéseket, tehát mi, akik az összes folyamat végén állunk, kiszolgáltatva minden körülménynek, őszinték vagyunk, megállapíthatjuk, hogy eddig a világon nem született emberi lény, aki átlátta és megfelelő módon kézben tartotta volna az ember viselkedését, és időben megakadályozta volna azt a „végeredményt”, ami világosan kirajzolódik előttünk.

A „világvége”, amit rendre megjósolnak, és abban a formában eddig nem következett be, de véleményem szerint, kb. 150-200 éve megkezdődött, olyan stádiumba lépett, mikor még az optimisták, mint, amilyennek én is tartom magam, be kell lássák, hogy lassanként semmi esély nincs arra, hogy az ember egymással és az élővilággal békességben, egymást segítve éljen.

Ez nem jelenti azt, hogy ettől fogva tétlenül kellene szemlélnünk a teljes összeomlást, és önként kéne rohannunk a szakadékba, mint egyes megtévesztett, vagy éppen megtévesztésben érdekelt embertársunk. Sőt, ellenkezőleg: látva, a világot jelenleg irányító, pénzben, hatalomban legtöbbet birtokló és bitorló… emberek kártékony viselkedését, az egyetlen helyes cselekedet, hogy a legközelebbi barátainkkal, testvéreinkkel, honfitársainkkal összefogva küzdünk, hogy a rossz folyamatok megforduljanak, és egy lassú, kedvező változás elinduljon.

Csakis az alapok teljes megváltoztatása hoz eredményt. Ma már könnyen megérthetjük az emberi cselekedetek hatását az élővilágra, a gazdagság értékének reális felmérésével, mértékletességgel az emberi lehetőségek kiaknázásával, ami nem a külsőségek, az üzleti szempontok szerinti emberi értékeket, a sport, „testépítés”, vagy a testalakítás terén történő látszatértékeket jelenti, hanem azokat a minőségbeli lehetőségeket, amik csakis az ember által elérhetők és ezek révén juthatunk el a remélt Kánaánba, vagy Édenbe, ahogy éppen nevezni akarjuk.

Ezek a képességek a művészet, tudatfejlesztés, erkölcs terén még csak igen szerény mértékben vannak kihasználva. A fizikai képességeink határai helyett nem a gépek korlátlan hatalmát kell igénybe vennünk, hanem a földi élet által kínált olyan lehetőségeket, amik az élet megismerése és a nagyobb mozgások megértése révén kiterjeszthetők, alkalmazhatók az ember mind hasznosabb, értelmesebb életének megalkotására. Igen! Megalkotására, mert azt a tudást, energiát, amit az utóbbi évszázadokban az ellenségteremtésre, a tömegek egymásra uszítására, majd tudatos pusztításukra elpocsékoltunk, inkább az igazi mű megalkotására fordítanánk, az ember teljes felemelésére. Nem a reneissance ember, nem a „modern” ember, nem a Homo Sapiens, vagy bárhogyan nevezett ember, megteremtésére, hanem a tulajdonnevesen, Istennel egyenrangú Ember megalkotására áldoznánk, fiataljaink nem a tudatuk rombolásával, tombolással, öngyilkos ideáknak való behódolással pazarolnák értékes képességeiket, hanem végre az ember egyetlen választható hivatásának kiteljesítésére:

a világ számára értékes, hasznos, építő szolgálatára.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük