Ezo – tér

Ezo – tér

Ha most elindulnak velem egy kis tér és időbeli utazásra, nem kevés kalandban lesz részük. Ne tekintsenek nagyképűnek azért, mert egy legyintéssel elintézem, hogy „úgy is” mindenki végig izgulja velem a témát, de – remélem – nem fognak csalódni, megint jó messze evezünk attól, amit ma az átlagember asszociál az ezoterikáról. Nem is feszítem tovább a húrt…

Lehet, hogy bennem egy „hívő” – veszett el.. de egyúttal a szkeptikust sem találnám, ha keresném… Gyermekkoromban a természet zsongásában és annak a kérdésnek megválaszolásával töltöttem, hogy kerültem én ide, és miért vagyok itt? A természet lüktetése segített abban, hogy valamit megsejtsek ezekből a nagy kérdésekből, és megtudjam, hol lelhetem meg a válaszokat.

Egyre csak vártam, hogy az iskola, és az idősek támpontokat nyújtsanak. Ehelyett mindig feladatokat, „külső” információkat kaptam – néhány üdítő kivételtől eltekintve. Az egyik a szakmunkásképző híres történelemtanárától érkezett: „..léteznek máshol is fontos titkok, mint, amit elénk tolnak…” Nem szó szerint, persze, de azok az órák nem sok kapcsolatot mutattak a tankönyv tematikai előrevetésével, viszont roppant izgalmasak voltak. De még korábban, mikor a törpe erőmű padlásán a homokban kotorászva, vaskos könyveket leltem, melyekben rézkarcok másolatai alkották az ábrákat, fényképek híján. Nagy utazók kalandjai tragédiái voltak olvashatók ezekben. Több csak széthasogatott darabokban volt megtalálható, ezért az izgalmas fejezetek töredékesen jutottak a birtokomba. Nem a mi lakásunk volt ez a hatalmas ház, és nem a mi szétdobált holmink bújt meg a poros, hézagos tetejű padláson. Volt ott háborús emlék és sok más kacat, amiket szó szerint a homokból kellett kibányászni. Az ifjabbak kedvéért elmondom, hogy az a régi épület fafödémes volt, és a padlás, ahova a galambok előszeretettel költöttek, és más maradványaikat is elhullajtották.. már meglehetősen foszlott állapotban volt. A padló szinte teljesen fel volt szedve és az alatta található homokszigetelés szét volt dúlva, tele mindenféle szeméttel, vagyis számomra kincset érő holmikkal. Így életem első 6-8 éve a titkok megfejtése körül telt. Apám is titokzatos ember volt. Már élete derekán, mikor én megszülettem, közvetlenül a háború után, csak elejtett félmondatokból lehetett sejteni, mivel foglalkozott a háború előtt. Az elektrotechnika tudora volt, és a világon mindenhez értett – legalább is én akkor úgy gondoltam. Nem sokat árult el nekem, csak ha jó napja volt, de akkor is olyanokat mondott, aminek a tizedét sem értettem. Bevallom ez így is maradt. Alig tudunk róla valamit. Őrizte titkait, mint a háborús menekülés közben szerzett repeszdarabokat a testében… A ház, ahol éltünk, a korábbi tulajdonosok emlékét és az épület eredeti múltját, malom voltát rejtette el előttünk, gyerekek előtt. Sokat bujkáltunk, kutattunk a titokzatos ajtók, beugrók között. Szívesen fürödtünk a nemrég aratott-csépelt búzahegyekben, ha nem látta senki. Voltak olyan ajtók, melyek mögött tényleg ismeretlen dolgok lapulhattak, amiket akkor még csak suttogva mertünk megtippelni.

Lényegében akkor alakult ki bennem az az elképzelés, hogy mindig meg kell nézni a dolgok hátterét is, hogy egy hozzávetőlegesen pontos fogalmat alkothassunk a világról. Ezért sokat, sokfélét olvastam, kerestem az izgalmas, kalandos témákat, olyanok valós, vagy kitalált történeteit, akik szintén a titkok kedvéért kerekedtek fel világot látni. Mivel úgysem lehetett akkor még szabadon utazgatni, egyre több tájat, kultúrát megismerni – azután pedig már értelme sem volt ennek. A könyv kielégítően mozgatta meg a fantáziámat ahhoz, hogy gondolatban tegyek utazásokat. Ezért volt sok különböző témájú könyvem, és olvastam ki az összes könyvet, sorozatot, amit az erőmű könyvtárában találtam. Nem válogattam. Mindegy volt, hogy tudományos ismeretterjesztő, vagy Lenin összes művei, vagy a nagy klasszikusok, tényleg mindent elolvastam. Persze nem kell ezt szó szerint érteni… Összhatásában az olvasás, csak a látókörömet tágította és lassan az érdeklődésemet az egyre súlyosabb témák felé terelte. Azután, mikor a zene bűvkörébe vont, sokat kellett utaznom, jól telt az idő egy-egy fantasztikus novellával, regénnyel. A Kék hold völgye c. regényt 30 év szünettel újra elolvastam, jól lehet a fordítók már cserélődtek közben…

Csak azért tettem ezt a mostani – nyilvános – utazást a múltamban, hogy megértsék vonzódásomat a titokzatos tudás iránt. Ellenben, mikor a 80-as évek erjedő szellemi életében megjelent a scifi irodalom, a maga gazdagodó választékával, és a hazai írók kínálatával, akik közben szintén gazdagodtak…, hamarosan átláttam a szitán, és rájöttem, hogy azért ez a nagy gátszakadás, mert az ország-világ bajaira így nem sok figyelem jutott. A főiskolán már volt néhány „szabadgondolkodó”, akik megmutatták a rendszer fonákját is. Ez csak megerősített abban a véleményemben, hogy a környezetem folyamatosan hazudott a valóságról. Egy részük azért, mert félt megosztani velem a rosszról rejtegetett tapasztalatait, mások azért, hogy a vezető réteg „magához emelje” őket. Ez már akkor is undorral töltött el. Megerősödött bennem az az életelv, hogy mindenáron megkeresem a valóság gyökereit, és ez lesz számomra a meghatározó tudás.

A változás szele meglegyintett, és többen csalogattak, bizonyos „különleges emberek” előadásaira, ahol tátott szájjal figyeltük az Indiában, és az Andokban jártak élményeiről, az ott szerzett tudásról szóló élménybeszámolókat. Így kerültem kapcsolatba a „radiesztéziával” is, ami szintén idegen és látszólag hamis illúzióként dúlta fel az akkori világnézetem. Kezdetben több mint kétkedve, bizalmatlanul fordultam felé, míg egyszer mégis részt vettem egy többhetes tanfolyamon, és megtörtént, amit nem gondoltam volna: sikerült érzékelnem olyan világokat, a valóság olyan dimenzióit, ami a mai napig érdeklődéssel lát el. Az egyre „piacosabb”, és egyre közönségesebb „Para” világnézet akkor rogyott a sírba, mikor a természetgyógyászokat kis óvodásként az orvosok mellé/alá rendelte a Rendszer. Ez igen durván bánt el a „radiesztéziával” is, amiért ma csak idézőjelesen lehet leírni. Miközben száműzték az ezoterikába, holott egyszerű biofizikai-neurológiai jelenség, ami olyan ismereteket nyújt, amit egyetlen diagnosztikai műszer sem: megmutatja az élet titkait a változás finom rezdüléseit. Személyes kapcsolatunkat a világ minden részével. Ilyen hétköznapian.

Ahogyan az internet segítségével egyre jobban bele pillanthatok mások véleményébe is, lassan kezd kialakulni az a kép, melyben az előtérben levő, „külső” dolgok elrejtik a mögöttes tartalmakat. Ma már – „kilábalva” az ezoterika bőven ömlő hullámaiból – az emberek, mintegy „kijózanodás” fázisában, szinte mindent elvetnek, amit elsőre nem értenek. Marad tehát az, amit számukra tálcán kínál a manipulált média. Szinte a teljes szellemi közvélemény beállt valamelyik kreált hitrendszerbe, és az emberek nem mutatnak saját véleményt, vagy nem mernek saját fogalmazású gondolatokat megosztani másokkal. Ez elég sajnálatos, mert ebből egy sematikus, dekadens közgondolkodás alakul ki, akár az eddig „szabad világként” ismert térségben élő fogyasztó „szabad” emberiségnél. Megkövesedett elvek, hanyag, középszerű témaválaszték. Csak az „akciók”, legyen az akár a tettek, akár a „szórakoztatás” piacán megjelenő különböző tömegcikkek, akár az emberek egymás közti beszélgetéseinek sekélyes, semmitmondó sablonmondatai. Előítéletek mindenütt, és megvetés mások gondolatai iránt. Csak két véglet van: indulatos, tettlegességig fajuló veszekedések, vagy a teljes közöny. Ezek között az átlagos témák között már alig lehet érdeklődést kicsikarni a politika, a történelem, a lélektan, a társadalomtudomány, filozófia, vagy más ennél még izgalmasabb dolgok iránt. Az emberek feladták (?) a művelődést, saját vélemény kialakítását, maradt a szigorú szakismeret, annak is az a része, ami a mindennapi pénzkereset körül forog. Ezeket a témákat pedig csak a „bennfentesek” ismerik, ezért alig lehet megtudni valamit a rejtett folyamatokról. Mindenki féltékenyen őrzi a saját tudását, hanyag lekezeléssel, érdektelenséggel viseltet mások dolgai iránt. Tulajdonképpen megszűnt az a szellemi pezsgés, ami – látszatra – a 80 – 90-es éveket jellemezte. Mindent ural a TV, és az internetes megosztó hálózatok igencsak vegyes, leginkább üzleti, és politikai célú ismeretáradata.

Nem csoda tehát, ha valaki egyáltalán tájékozott akar lenni, de meg is csömörlött attól a manipulatív erőszakhadjárattól, ami a pénztárcánkat célba véve a különböző kereskedelmi és politikai platformokon található, a titokzatos, bebizonyíthatatlan szellemi tartalmak felé fordul. Általában véve az ifjúság teljes elutasításban van a „mainstream” véleménydömpinggel szemben, nem véletlen a fizikai erőszak felé hajlás sokakban, ami a pusztító ideológiákban gyökerezik. Valami sokkal egyszerűbb, közvetlenebb kell, ami megfogalmazhatatlan „álvalósággal” altatja el a bizonytalan tudatú fiatal rétegeket.

Emellett a „valóság” kizárólagosan, hivatalosan tudományos szemlélete, ami eleve elnyom minden kétkedést, innovatív gondolatot, hacsak az nem az üzletet, az információkereskedelmet, vagy a szexuális ipart szolgálja… Ez szintén taszítja a fásult, kiábrándult, élvezetekben, szórakozásban megcsömörlött fiatal nemzedéket. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy van olyan eredeti tudás, ami a hivatalosan közzé tett forrásokból származna. Ugyanakkor rengeteg hamis, megtévesztő videó, és szöveges anyag van, amelyek szintén kiábrándítják a világ jobbulásában még reménykedő keveseket. A fő, hogy semmiben sem lehet megbízni, csak várni a legújabb „tudományos” csodákat, amik megmentik a kisembert a teljes anyagi-szellemi nyomortól. És remélni, hogy a „következő Nagy Ember” rendet csinál – helyettünk…

Míg a múlt század elején-közepén sok felfedezni való volt; sorra kaptak szárnyra hírek csodásabbnál csodásabb találmányokról, melyek megváltoztatták az emberek életét, addig ma már fel se kapjuk a fejünket a legújabb vizuális szerkezetek, távközlő eszközök láttán. Akiben van még egy kis tisztánlátás, az egész tobzódás mögött észreveszi a mélységes mély szellemi ürességet…

Minden kívül került az emberen. Már a könyvek nem nyújtják azt a meghitt élményt, amit az én gyermekkoromban, vagy a fellendülés, a remény korszakaiban. Tömegesen árulják magukat a különféle „titokzatos” ötletek, termékek, csodatévő mannák, de ezek már nem elégítenek ki, gyógyítanak meg, tesznek „tudóvá, beavatottá” senkit. Szinte semmi sincs, ami ezt a züllő, széteső paradigmát friss fuvallattal, életteli, izgalmas céllá tudná változtatni. Az általános ítélet: A kor elvesztette érvényességét.

A külsőségek („exo”) teljesen elfoglalták a köztudatot, szinte semmi hely sem maradt az „ezo” (belső világ) számára. Holott, lassanként az fogalmazódik meg az értelem mellett elhivatott szellemű emberekben, hogy ez a világ csak hamis tükre a valóságnak. A „fizika” korábbi hitelességének morzsáiba kapaszkodik. Már nem is érdemes a „fizikai világ” fogalmát felhozni, ha valamit bizonyítani, hitelesíteni akarunk.

Ami korábban a belső köröket jelentette, akik titkaikat elzárták a széles tömegek előtt, mikor némelyek jó pénzért nyilvánosságra kerültek, szinte azonnal hitelüket is vesztették. Semmi más nem jutott el hozzánk, csak az, hogy a legnagyobb titok az általuk szerzett vagyonokban van. Csak magáért az ismeretszerzésért senkinek sem „éri meg” valami szokatlannal foglalkozni, így a hanyagolt, de tényleges tudás legnagyobb része egyszerűen az érdektelenség homályába merül.

Az ezoterika eddig ismert vagy félreismert fogalma sokkal inkább azoknak a „belső köreire” korlátozódik, akik az átlagember, Te és én, Mi előlünk elzárt, minket közvetlenül érintő, rólunk, ellenünk elrejtett titkok széles skáláját birtokolja. A te magánszférádat – ahogyan mondani szoktuk.. De ahhoz, hogy te magad tudd, mi is a te magánszférád, megint abba botlasz bele, hol laksz, mikor születtél, mi a bankszámlád kódja, vagyis olyanokat, ami voltaképpen nem más, mint a Rendszer, nem pedig Te magad! Ebbe beletartozik az a Terv, hogy milyen világot akarnak, vagy máris milyen világot működtetnek a leggazdagabbak. Az a „felső ezer”, akik mindenben döntő szerepet játszanak, ami velünk történik. Ráadásul, a róluk kiszivárgott ismeretmorzsák puszta felemlítése is közröhej, vagy egyszerű elhallgatás sorsára jut. Azt látom, hogy a kisember, szinte büszke arra, hogy egy olyan korban lehet rabszolga, mint ez a mai. Mintha – és ez tényleg katasztrofális – bármilyen, ezt megcáfoló, vagy csak hiteltelenítő véleménytől való teljes elzárkózásban, a „szokatlan” tudás, a széles látótér körvonalainak megismerése iránti teljes közönyben lelné beteges örömét. Visszavonul a sokat kárhoztatott sematizmusba, a szakbarbarizmusba, az önpusztításba, a promiszkuitásba, és a végletességbe. Mindez – tudom – a maga teljességében írja le a paradigma összeomlásának tipikus folyamatát. Nagyon lehangoló és elkeserítő, hogy az internet szabadszájúságával, korlátlan térbeliségével, még a személyesség árnyékával sem bíztat. Annyira szelektív az internetes böngésző-szörföző átlag „felhasználók” ízlése, hogy e témák szinte kizárólag az ezt megfelelő háttérrel „nyomó” médiacsomópontokban találnak olvasóra. Ez önmagában is egyfajta egyoldalúsághoz, a manipuláció „gyanújához” viszi az éles szemű embert, vagy inkább „elviszi” az internettől. Nagy kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan réteg, akit még meg lehet találni ebben a személyiség nélküli ismeretingoványban…

Mikor a „saját, belső világunkról” próbálok/próbálunk beszélni, igencsak nagy nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Ha megkérdezed, ki vagyok? Elmondom, itt olvashatod, minden rejtegetés nélkül. Nem azt kapod, amit olyan helyen találsz, ami az öv alatti titkokat tárja ki előtted, hanem olyan világot, vagy legalább is az arra vezető ajtók formáját, valószínű helyét tudod megsejteni, ami önmagadhoz visz. Ez az, amivel neked lesz dolgod. Nincs készen kapott tudás, csak „linkek” vannak. Az érdeklődés lehetősége. De ha valóban meg akarod tudni, ki vagy, keresd magadat a természetben, az igaz, mély zenében, az írásban, rajzban, problémamegoldásban, filozófiában, vagy egy másik ember szemében, gesztusaiban. Nézz a tükörbe minden reggel, hogy ki néz vissza rád? Gondolkodj, tűnődj el rajta, ki is vagy? Azon kívül, hogy dolgozol valahol, és tudod, ott melyik gombot kell megnyomni, hogy kijöjjön a jutalom… Nem ez vagy, hanem egy ismeretlen, titokzatos lény, akivel, minél előbb meg kell ismerkedned, ha nem akarod diliházban, vagy magányosan végezni.

 

2 thoughts on “Ezo – tér

  1. Mihály

    Ha jól emlékszem,legkisebb keresztlányom ötödik éves orvostanhalgató volt mikor rávett hogy én is ismerkedjem a számítógéppel. azzal érvelt hogy mivel csak egy éve estem át egy négyszeres baypass mütéten jót fog tenni az elfoglaltság.Nem bántam meg, és késöbb a facebookon is nyitottam oldalt amit egy hónapja be is zártam, kérdik hogy miért? mert drogá vált és ahelyet hogy közelebb vit volna szereteimhez eltávolitott tölük.Orákat töltöttem a képernyő előtt keresve az ismerösök álltal megosztott témák közzül azokat melyek érdekeltek volna de hát mindenki azt osztogata, én is, ami őt személyesen érdekelte.
    Nem jutott idő saját magamra, egy könyvre, ujságra, társas beszélgetésre. Most már más a helyzet, normálisabb, ha valami érdekel megkeresem, ha beszélgetni akarok meglátogatom az illetőt vagy ott a telefon vagy Skype.
    Végeredményben a net nem rossz csak tudni kell báni vele, és ezt a magam hibáján tanultam meg.

    Válasz
    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves Mihály!
      Ebből a történetből is látszik, hogy az ember ilyen „kegyelmi állapot” idején milyen nagy igazságokra talál…
      Jobbulást, és teljes felépülést kívánok!
      Gábor

      Válasz

Hozzászólás a(z) Kövi Gábor bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük