A diszlexiások fogják megmenteni a világot

A diszlexiások fogják megmenteni a világot    

 

Írta: Kövi Gábor   
2010. július 15.

A diszlexiások fogják megmenteni a világot

  A napokban kiderült rólam is, hogy diszlexiás vagyok/voltam. Vagy nem. (?) Ez is egy olyan „betegség”, amivel megbélyegezhetjük gyermekeinket, és egész életükre alacsonyabb sorba száműzzük őket. Feleségem rövid időt együtt töltött egy olyan tanárnővel, aki diszlexiás gyerekeket oktat. Igen jó véleménye alakult ki róla, és pár dolgot megjegyzett, ami jellemzi a diszlexiásokat. Máris minden ilyen sorstársamat megnyugtatom, hogy egyáltalán nem normálisak… Ha ez megnyugtat valakit. Azonban, amint a világot, mármint az emberek világát elnézem, azt hiszem, mi kevesek, egyáltalán nem hoztunk szégyent az emberiségre. Leonardo és Einstein. Két név, és két valószínűleg diszlexiás zseni.

Az írásaimban gyakran hivatkozom a „Folyamattudatra”. Ezt 1994 táján kezdtem kidolgozni. Akkor jöttem rá, hogy az emberek miért nem úgy reagálnak, mint a természet?A valószínű ok: az évezredek során valahol félresiklott a tudatunk, ezzel elkülönültünk a természettől. Ezután csak pusztítottunk, alapvetően nem alkalmazkodtunk, és ebből a gondolkodásból egy mesterséges világot, illúzióvilágot hoztunk létre. (!?) A továbbiakban már ezt tartottuk „világnak”.

A szabályos folyamatok képlete: Impulzus – ismétlés – változás / változás az ismétlésben, ismétlés a változásban.

 A tudósokat foglalkoztatta a kérdés: hogyan lett az ember a Föld legsikeresebb faja?

Ezért vizsgálni kezdték az emberszabásúak és az ember intelligenciáját a földi élethez szükséges képességek terén; miben vagyunk  jobbak, mint a majmok? Miért mi lettünk a hatalomért folyó verseny győztesei?

Minden téren a majmok vezettek! Egy tesztet kivéve. Illetve, megítélés kérdése, hogy abban az egy esetben, mikor az eredmény „más” lett, mint amit vártak, vajon a javunkra írható-e, hogy ezzel „győztük le” a többi állatfajt?

A vizsgálat konklúziója: Azért mi lettünk a „Föld urai”, mert gondolkodás nélkül lemásoljuk, amit a hierarchiában, vagy egy adott helyzetben magasabban álló személy tesz.  A példafeladatban egy többfiókos, billentyűs szerkezet egy bizonyos pontján hozzá lehet jutni a jutalomhoz. A majmok esetében valamilyen finom falathoz. A gyakorlatvezető különböző mozdulatokat végez a szerkezeten, végül az egyik fiókból előkerül a nyeremény. (Feltehetően, a bemutatás többször egymásutánban történt.) A majmok igen rövid idő alatt rájöttek, hogy nem szükséges az egész mozdulatsorozat elvégzése, hiszen a fiók kinyitásához 3 megfelelő mozdulat elegendő. Életkortól függetlenül minden „tesztalany” jól teljesített.

Az emberekkel lefolytatott próba bármilyen kultúra, bármely tagjánál ugyanazt az eredményt hozta. Függetlenül attól milyen végzettségű, milyen rasszbéli, milyen felekezetű, és milyen korú volt az alany. A bemutató minden egyes mozdulatát ugyanúgy megismételték… Függetlenül attól, hogy lehetett volna-e gyorsítani, ésszerűsíteni; fontos volt-e, vagy, hogy az összes mozdulat a kívánt jutalomhoz köthető-e.

Tény, hogy a jutalom mindenképpen járt… Valószínű, hogy az ember azt tanulta meg, hogyha utánoz, azért mindig jár jutalom. Ez elég volt ahhoz, hogy a kultúrák kialakuljanak, és ezzel elnyomják az egyéb fajokat. Azonban, emellett az is szükséges volt, hogy az ismétlést elutasítókat megbüntessék!!

Ilyenkor szoktam idézni azt a tesztet, amit bizonyos helyen, bizonyos emberek elvégeznek a jelöltekkel:

Kiosztanak mindenkinek cserepeket, és foghagyma gerezdeket. A vezető megmutatja, mit kell tenni, és a foghagymákat csírájukkal lefelé beszúrja a földbe. Aki a helyes módon, a csírával felfelé ülteti el a gerezdet, eltanácsolják….

 Nem gondolkodunk, csak másolunk. Koppintók vagyunk… Amiatt jellemző ránk, hogy nem tudunk másként gondolkodni, mint az átlag, mert igazából a személyiségünk abból a társadalmi közegből összeállt mozaik, amelyben születtünk. Soha nem saját magunk vagyunk. Egy „agyfajta” kivétel: a „diszlexiásoké”. Az ő agyuk nem úgy működik, mint a többi emberé.  Ezek az emberek eleve másnak érzik magukat és mások is. Mert az ő agyuk nehezen másol, és ezért állandóan új feladatokat kap, amiket meg kell oldania. A kész megoldások náluk nem működnek. Ebből talán az is kiderül, hogy az evolúció az ő esetükben nem tévedett…

 Az a „folyamattudat” (evolúció) nem tesz önmaga ellenében.…Nos, a diszlexiásokat minden iskola kiveti magából, de jók a zenében, művészetekben, filozófiában stb. (mert ezekben van szabad látásmód, bár a zene gyakran hoz ismétléseket, de ott a folyamattudat tisztán lekövethető.). Einstein, Leonardo, Mozart is állítólag az volt. Na ez nem áldás, ha erre gondolnak. De van lehetőségük újat alkotni ebben az indigó világban.

Mostanában kapizsgálják, hogy az állatoknál is van „hagyomány”. Csak azt vétik el, hogy az állatok soha nem szolgaian ismételnek, hanem ésszerűségből. Ha nem ésszerű, változtatnak. Az ember mellett élő állatok azonban – hogy a táplálékot megkapják – olyan feladatokat is elvégeznek, aminek a természetben nem volna értelme.

Egy csimpánzmenhelyre behoztak egy cirkuszi csimpánzt, akit a gazdája dohányozni tanított.

A gondozók nem adtak neki cigarettát, de a mozdulatot állandóan végezte, ahogyan a cigarettát a szájához emeli a dohányos. Ez az értelmetlen és felesleges mozdulat elég volt arra, hogy a többi állat elverje magától ezt a szerencsétlent.

   Azok közül a jellemzők közül, melyeket fel tudok idézni feleségem elbeszéléséből, az érdekesebbeket itt is olvashatják. A témában jártasabb olvasóknak nem hiszem, hogy újat mondanék, legfeljebb más oldalról nyúlok hozzá.  

Ha az írásaimat ismerik, akkor az egyikben (Natúr IQ) már foglalkozom azzal, hogy mi is különbözteti meg az átlagot azoktól, akik mindent másként fognak meg, és talán ők azok, akik jobban meglátják a kivezető utat ebből a szinte követhetetlen zagyvaságból, amit civilizációnak szoktunk nevezni. Nos, a diszlexiások (olvasási-, számolási-, írási nehézséggel küzdők) egy cseppet se unalmas, vagy érdektelen emberek. Sőt! Számukra a jelenlegi világ az, ami értelmetlen és össze-vissza. Lehet, hogy nekik/nekünk van igazu(n)k? Ezzel a sajátos látásmóddal talán képesek vagyunk olyan alternatívát, vagy talán valóságos és eddig rejtett megoldásokat találni, melyeket a jól olvasók, értsd: az átlagosan gondolkodók és másolók, soha nem is volnának képesek felfedezni.

Ha veszik a fáradságot arra, hogy egy ilyen agyafúrt gondolatmenetet végigkövessenek, megértik, mitől vagyunk mi annyira mások.

A többször idézett „különbségek” minősítésénél vegyük figyelembe, hogy az írás-olvasás mennyire természetes tudása az emberiségnek. Ha szigorúan véve értjük, akkor ez a furcsa szokásunk csak ránk jellemző. Azonban, mint a kommunikáció egy fejlettebb foka is lehet, ha az egyéb módozatokat megvizsgáljuk, párhuzamba állítva ezzel. A méhek, hogy csak egy kiragadott példával éljek, szintén „térképet rajzolnak” társaiknak a jó mézelő viráglelőhelyekről. Tehát létezik az állatok világában is valamilyen írás. A mozgást, a gesztusnyelvet is nevezhetjük „látványírásnak”. Ezen a szálon sok egyéb példát találnak még. Ellenben az ember esetében az írás már olyan speciális tudománnyá és oktatandó tantárggyá vált, amely bonyolultságával igen komoly feladat elé állítja az életet éppen most kezdő kisgyermekeket. Ha egy európai a keleties írásokat, képírásokat látja, elképed azon a bonyolultságon, amely ezeket a számunkra teljesen értelmetlen „krix-kraxokat” az európai írástól megkülönbözteti.  Elmondhatjuk, hogy minden nemzet írása az évezredek alatt kialakult és kifinomult gondolkodását tükrözi. Ezért is olyan nehéz nyelveket tanulni és megérteni más nemzeteket. Bár, ha a nyelvtanulásból az írás-olvasást kiiktatjuk, és az iskolát nélkülözzük, sokkal gyorsabban, de talán kevésbé helyesen tudunk más nyelveket elsajátítani.

A diszlexiások csak így tudnak (de így tulajdonképpen minden nehézség nélkül) idegen nyelveket megtanulni. Mivel számukra a világ am block úgyis idegen, ezért nekik már egy idegenséggel több, vagy kevesebb, nem számít. Erre mi sem jellemzőbb, hogy azokkal a nyelvekkel, melyek merev szabályokat állítanak fel, és ezek legcsekélyebb megsértésével maga a mondat és a gondolat értelmetlenné válik, a diszlexiások szinte képtelenek megbirkózni. Azok a nyelvek azonban, melyek dallamos, plasztikus, régies rendszerűek, mint pl a latin nyelvek, már sokkal jobban illenek ezeknek a különlegesen gondolkodó embereknek a gondolkodási rendszerébe.

Mindenre, amit egy átlaggyerek egyből megért, a diszlexiásnak saját szisztémát kell kidolgoznia, és akkor már neki is ugyanúgy menni fog a dolog. Vagyis, mi egy, az átlagtól teljesen elütő világban élünk. Azonban ez a világ több okból természetesebb és egyszerűbb is, mivel felépítéséhez a megértésnek egy teljesen személyes módját használjuk. Ezt a többi ember most már igen nehezen fogja kiismerni, és talán ez biztosít nekünk némi előnyt az átlaggal szemben. Igaz, hogy az írás-olvasás némi nehézséget okoz számunkra, azonban pl a gépírás már egyáltalán nem. Vagyis lehet, hogy éppen egy diszlexiás írásai lesznek azok, amelyek felkeltik az átlag olvasó figyelmét, és kizökkentik a mai világba bekövesedett, és kilátástalanul összezavarodott polgárt. Ez a kizökkentés igen fontos része a megértésnek. Einstein egy ismert és tőlem is gyakran olvasott gondolata így szól: „Nem lehet egy problémát megoldani azzal a gondolkodással, melyben a probléma keletkezett.” Ez a gondolat jól érzékelteti, hogy ezt a problémamegközelítési paradoxont csakis egy diszlexiás ember tudja észrevenni. Neki ugyanis szinte minden probléma esetén gondolkodást kell váltania, hiszen az ismétlésekre épülő gondolkozás, mely a hagyományokat, és ezzel együtt az egész civilizációt megteremtette – egyúttal rengeteg problémát halmozott fel – számukra értelmetlen és használhatatlan. Így a diszlexiásokat (gyűjtőfogalom)a  „kivételek” kategóriájába sorolják, és szinte nem vesznek róluk tudomást. Ugyanis, ami nem illik bele a hagyományokba, az eleve láthatatlan…

 Visszatekintve gyerekkoromra, emlékszem, milyen gyötrelmes volt egy felelés, vagy mennyire kusza és olvashatatlan volt az írásom. Hányszor kellett végigolvasnom egy szót, mire rájöttem az értelmére. Akkoriban szerencsére még nem létezett a „képszerű” szóolvasás, melyben sok gyermek későbbi nehézségei keletkeztek. A szótagoló olvasásnál még nekem is lehetőségem volt átlagos teljesítményt nyújtani. Érdekes módon, azonban az olvasás, kifejezetten kedves, és szenvedélyes szórakozásommá vált, különösen az első 20 évben. Végül is, a korabeli tanítóknak nem volt különösebben szokatlan az én megközelítésem. Csak én gondoltam úgy, hogy kirekesztett és alulértékelt vagyok. Ezért sokat voltam egyedül, olvastam, élveztem a természet folytonos változását, és a visszatérést, periódust. Ezt, mai szemmel már értem, és értékelem. Azt viszont csak áldhatom, hogy nem lettem átlagos gyerek, mert az átlaggyerekek vásottsága, gonoszsága egy cseppet sem vonzott. Az írás mindig izgatott, de nem éreztem magamban annyi képességet, hogy merjek rá vállalkozni. Néhány fogalmazványom azért elég jó elismerést hozott, és ez talán elég volt arra, hogy belevágjak. Zeneművészeti főiskolás koromban, kiváló pszichológia tanárom, a legendás Heszke Béla bácsi, szünetben mindig kedvenc szórakozásának, a grafológiának élt. Bekérte jegyzeteinket, és egy ízben az írásomra ezt a megjegyzést tette: „Fiam, magának az íráshoz még nagyobb tehetsége van, mint a zenéléshez. Igazi tanártípus.” Ezzel a jellemzéssel végre kiszakadtam abból az átlagos megítélésből, ahogyan korábban előző tanáraim jellemeztek. Az ember élete első felében nagyon rá van utalva mások róla alkotott véleményére, és ebből később gyakran alakul ki kisebbrendűségi érzés, vagy komplexus. Béla bácsi sem volt egy átlagos, és tanítványait lekezelő tanár, hanem méltán tisztelte mindenki tudásárért, szerető és megértő pedagógiájáért.

Így – utólag visszagondolva – a tánccal kapcsolatos viszolygásom, és az ebből fakadó halmozott kirekesztődésem vezetett a zenéhez, amiben már nem kellett színlelnem, hogy „szabályosan” csinálok valamit, ami nem az én világom.

Most, hogy így tekintek egész korábbi életemre, egy kellemetlen „szemromlást” is jobban megértettem. Talán mások is voltak/vannak így. Ha valamit egyből nem tudok elolvasni, akkor szemizmaim görcsbe rándulnak, és erőltetve valahogyan mégis képes vagyok kiolvasni azt a szokatlan szót. Voltaképpen a szemem teljesen jó és az értelmemmel sincsen semmi baj. Ma már gyakorlom az éleslátást, és megtanultam „laza szemizmokkal, lágyan” nézni mindenre. Kiderült, hogy akármit ki tudok olvasni, ha nem erőltetem a szemem. Nem viselek szemüveget, és már nem is fogok… Apám balkezes volt, és érdekes mutatványai közül az egyikben mindkét kezével egyszerre írt, de az egyikkel tükörírással… Persze, az akkori pedagógia nem ismerte a balkezes írást. A balkezesek körében még gyakoribb ez az olvasási nehézség, vagyis diszlexia. Jó, hogy még nem tudtunk semmit erről, mert biztosan fokozta volna félszegségünket, és nehézségeket okozott volna az emberi kapcsolatokban. Azt azonban el kell mondani, hogy az efféle „rendellenesség” igen jó zenei képességek meglétét is feltételezi. Apám is autodidaktaként ördögien zongorázott, és szépen hegedült, igaz, fordított kézzel.

Fiaim zenei tehetsége már közismert, és én holtomig szerelmese leszek a zenének. Már ez a néhány pozitív különbség is önbizalmat adhat minden hasonló nehézségekkel küszködőnek, és főként szüleiknek, akik ezek után más szemmel néznek gyermekükre. Talán ötleteket is kaphatnak tőlem, aki 36 évet voltam a tanári pályán.

Először is, pedagógiai módszerem gerincét két fontos tétel alkotta:

Az egyik és legfontosabb, a megfelelő teljesítmény értékelése, vagyis a dicséret. E nélkül minden pedagógia hiányos, és teret enged a teljesítmény-centrikusságnak, vagyis a szakbarbárságnak, vagy gépies magolásnak. Minden gyerek sajátos és megismételhetetlen csoda. Ezért senki sem várhatja el az azonos teljesítményt mindenkitől. Ugyanígy az azonos elbírálást sem. Azonban minden teljesítményben vannak olyan részek, melyek elismerésre méltók. Ezeket bőven megtalálhatjuk a diszlexiások teljesítményében is. Ha kialakították sajátos módszerüket egy feladat megoldására, akkor már semmiben sem maradnak alul „normális” társaikkal szemben.

A másik tétel pedig: Azon kell a legjobban dolgozni, ami nehezen megy. Ez látszólag a diszlexiásokra nem érvényes. Azonban az én példám is jól mutatja azt, hogy az ember, ha felismeri gyengéit, kellő akarattal, és a sajátosan egyéni módszereivel képes lehet átlagon felüli teljesítményeket is elérni. Nevezetesen, hogy szenvedélyes olvasó lettem, sőt az is, hogy végül rengeteget írok, és talán nem is olyan rosszul…

Ugyanígy gyerekkoromban igen gyenge rajzolónak tartottam magam, de 35 éves koromban rájöttem, hogy ezt a negatív képet nem szabad elfogadnom és ezért rajzolni, festeni kezdtem. Későbbi érdeklődésem célpontja az un. „hatodik érzék” lett, nem véletlenül, mivel sok nehézségem akadt a matematikával, vagy azokkal a tárgyakkal, melyek számomra túl „szárazak”, mint kémia, földrajz, történelem (évszámok!!). A radiesztézia kivételesen jól működik az esetemben, és ma már azt is tudom, miért. Ha valakinek egy érzékszerve nem 100%-os, akkor más érzékszervei veszik át annak feladatait. Ezt ismerjük a látás és halláskárosultak esetében is. Az olvasás, de nálam inkább az állandó monoton ismétlés összezavaró volta olyan mélyebb érzékenységeket hívott elő, melyek az emberiség korai történelmében, még az állatokkal rokon érzékek körébe tartoztak. A rejtett megérzések már olyan terület, amely számomra sokkal érthetőbb és felfoghatóbb, mint a matematika, vagy kockafej-gondolkodás. 

Amint az ember lassanként megérti, hogy nem vele van a baj, hanem az átlagos elvárásoknak megfelelőtől való eltérések tudatlan, érzéketlen és felületes előítéletével, rájön, hogy az a küzdelem, ahogyan egyre több „negatívumunkat” tudjuk megismerve megérteni, és kemény munkával (önmagunk előtt legalább) elismerésre méltóvá tenni, kifejleszthetünk egy magasabb érzékenységet, színes és erőteljes képzelőerőt, ezért igazából nem marad olyan feladat, melynek neki ne mernénk vágni. Én ma már úgy vagyok minden problémával, hogy kihívásnak tekintem, és a megoldás biztos tudatával vágok bele. Eddig még semmit nem kellett feladnom, amit komolyan elhatároztam. Az eredmény általában sokaknak meglepő, szokatlan…

Pl. Terveztem egy középen hajló kaput, hogy 4 méter távon kis helyre lehessen hajtani. Addig agyaltam, míg megszületett a megoldás, és mindenki csodájára jár, mert ilyet nem látni sehol. Ha az egész 4 métert be kellett volna hajtani, alig maradt volna hely a szűk udvaron.

 

Az én „látóképességem” is jórészt ezzel az előélettel magyarázható. Mindig meglátom azokat az anomáliákat, és hibákat, melyeket egy átlagos karriert befutott, „sikeres” ember már nem lát meg. Ennél fogva képes vagyok új elgondolásokat megfogalmazni, és újfajta, természetes rendszereket felfedezni és megalkotni. Valószínűleg erre akkor nem volnék alkalmas, ha minden akadályt, melyeket a civilizációs sematikus oktatás, és mindennapi élet állít, rögtön és könnyedén át tudtam volna ugorni. Abba a téveszmébe jutottam volna, mint sokan mások, akik saját ostobaságukat, mellyel a rendszerbe kapaszkodnak, képtelenek újra, alkalmazkodóra, értelmesebbre váltani még akkor sem, mikor mindenüket elvesztették. Ma már minden skatulya és eddig alkalmazott séma csődöt mondott, és csak azok látják meg az ebből a gondolkodásból való kivezető utat, akik eddig is minden pillanatban változtatni és alkalmazkodni kényszerültek.

A lapra kitett írást újraolvasva még néhány fontos mozzanat idekívánkozik:

Miért kell a mai átlaggondolkodásúaknak annyit ismételni, hogy megjegyezzenek valamit? Miért az ismétlés lett a törvény? Azért, mert a „megbélyegzettek” egy vagy alig néhány ismétlés után megjegyzik azt, ami a saját bonyolult ideghálózatukban rendelkezik kapcsolódási ponttal. Az átlag viszont nem ilyen sokrétű idegrendszert volt kénytelen kifejleszteni, tehát számára több ismétlésre van szükség. Ez viszont rávilágít arra is, hogy miért evolúciós zsákutca ez a mai tendencia. Emlékezzünk csak az „Esőemberre”! Előttem van a „szétszóródott gyufa” jelenet. Aki nem látta a filmet, annak röviden felidézve: az Esőember azonnal megmondta, hány gyufaszál volt a dobozban…Valóban lehetséges egy ilyen eset, mert a „zárt” autista személyiség, ezekkel a különlegességekkel tud csak valamelyest tájékozódni a túlszabályozott, tehát személytelen, idegen világban. Egyúttal „üzen” is mindenki másnak: a számok önmagukban nem jelentenek semmit…Csak az emberi civilizáció tulajdonít nekik akkora jelentőséget, és épít fel rá teljes illúziórendszereket.

Azonban ezt a „képességet” a radiesztézia segítségével bárki elsajátíthatja… Ebből az is kitűnik, hogy miféle „különleges” formái vannak az emberi/állati idegrendszernek, mely eddig a feltáratlan, „szabálytalan”, ezáltal kirekesztendő kategóriákban szerepelt.

 A civilizációs emberiség korlátlan burjánzása a másolás révén gyorsult fel, és okozza a pusztulását is, ha nem változtat gondolkodásmódján.

  Minden diszlexiás zseni?

  Nem valószínű, de közülük nagyobb valószínűséggel lesz az. Hozzátéve, hogy a „zseniség” nem ideális, és élvezetes életstílus, vagy elérendő végcél. Emellett sajna elég sok kényszeres cselekvésű, „körbejáró” gondolkodású ember is akad a diszlexiások között, mivel a szabványos nevelés gyakran okoz náluk kiábrándultságot, értéktelenség érzést, és fokozott ragaszkodást a már megszerzett, és működő tudáshoz, szokásokhoz. Azok a területek, melyek az egyén döntésére vannak bízva, így a saját magunkról való gondoskodás, a diszlexiások esetében elhanyagolásra kerülhetnek, mivel erősen leköti őket a megfelelés kényszere. Az a pár dolog, amiben már kellő jártasságra tettek szert, teljesen kitölti az életüket, és bezárul a kör. Nehezen megközelíthető, kiégett, zárkózott emberekké válnak. Ennek ellenkezője is igaz lehet, ha az átlaghoz való tartozás mániája „tisztaság mániává”, túlzott pedantériává, viselkedésük aggályoskodóvá, nyájassá, megszállottan udvariassá, szögletessé válik.

Sokszor ők a „meg nem értett zsenik”. Kijelentve, hogy a valódi zseniket általában tényleg nem értik, de ők sem értik a többieket. Gyakori szava járásuk: „Ezt te úgysem érted.” Ezzel teljesen elszigetelik magukat másoktól. Nem valószínű, hogy a többi diszlexiás könnyebben tud szót érteni velük, mert az egyéni gondolkodásmód többnyire igen sok variációban megjelenhet.

Ugyanakkor jellemző rájuk a jó megfigyelőképesség, és ezzel pótolják az ismétlésektől való viszolygásuk okozta tanulási nehézségeiket. Ebből fakad azután a hibák gyors felismerésének képessége, még ha a megoldás kivitelezéséhez nem is rendelkeznek elég adottsággal. Környezetük, gyakran „tudálékosnak”, „minden lében kanál”-nak nevezi őket.

  Vajon miért tartják a fentebb idézetteket is zseninek az emberek? Nem lehet, hogy csupán azért, mert máig nem értik őket? Einsteinre ez mindenesetre igaz. A mai napig magyarázzák és értelmezik gondolatait. Az sem kizárt, hogy az evolúció az ő esetükben éppen a jó értelmi képességeket, és a változások-változtatások képességét okozza, és az átlagos emberek rossz alkalmazkodó képessége zárta be a civilizációs rendszert az ismétlések biztonságos világába, és mondatja a hivatalos gondolkozásmód szerint minden problémára a „válság” elmarasztaló kifejezését, és ezzel a tudattal okozhat sokaknál „világvége hangulatot”, és egyúttal önpusztítást.

Amit még fontos megjegyezni:

Az én időmben még nem volt tudomásunk a diszlexiásokról és autikusokról, csak különféle gyermekekről. Talán ennek köszönhető, hogy saját erőből kifejlesztettem azokat a képességeket, melyekben gyengének éreztem magam. Egyúttal nem korlátozott annak a (hamis) tudata, hogy ennek így kell maradnia! Egy manapság az átlagból „kiemelt”, „szabálytalan” gyermek, egész életére megbélyegzett, kirekesztett lesz, bármennyire is jóakaratú, hozzáértő, türelmes pedagógusok, szülők körében nevelkedik. Éreznie kell, hogy ő „más”. De azzal, hogy a „másság” is külön kategóriává vált, és illik „tisztelni” még jobban ellehetetlenítik, és önfejlesztésükben fékezik ezeket a „nem átlagos” gyermekeket.

Emellett van még valami, ami zavaró számomra: nem lehet, hogy ez az egész elkülönítősdi azzal a céllal jött létre, hogy az átlagos legyen a díjazott, elismert, elvárt és ajánlott?

 

Mindenkinek, aki kapcsolatba kerül ilyen „különleges” emberekkel, és önmagát különbnek könyveli el náluk, üzenem, hogy ők sem „szabályosak”. Azokban a szokásaikban, melyekről tudomásuk sincs és számukra, vagy a teljes bolygóra nézve züllesztőek, ártalmasak, legalább annyira szabálytalanok, bár nem a civilizáció, hanem a Föld többi lakója és az Univerzum számára…

  Egy rövid utalást kell tenni az autikusokra, mivel sok tekintetben hasonlítanak bizonyos diszlexiásokra, különösen az Asperger szindrómások.. Sok helyütt lehet olvasni, hogy egyre több autista gyermeket találnak. Ez egyáltalán nem jelent mást, minthogy az Univerzális Emberi Ttudat ezt a megoldást találta a civilizációs zsákutcára…

Talán éppen az volna a szellemi feljebbjutás záloga, ha jobban odafigyelnénk diszlexiásainkra. Zenére, rajzra, színjátszásra, filozófiára oktatnánk őket, és feladnánk nekik a legnagyobb leckét:

Mentsétek meg a világot!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük